Percről percre

Utoljára mondták

  • rehmkati: Örülök, hogy megemlítettél. :) És még Zsazs is belekerült!!! :D (2011.06.30. 23:07) Félév, címszavakban.
  • rehmkati: Mondtam neki, hogy lájkolja a 30/40-es kiírásodat facebookon, de azt... (2011.03.24. 13:53) agymen(t)és
  • csacsiga: @rehmkati: na, most nem merek Istvánnal találkozni (((: @menjus: ne... (2011.03.24. 10:30) agymen(t)és
  • menjus: Lájkolom a fejlécen a kiírást ;) (nem tom, mióta van ott, csak most ... (2011.03.20. 22:10) agymen(t)és
  • Utolsó 20

Katt ide

2012. november 15. @ Szólj hozzá!

http://csacsiga.blogspot.com

Most látom csak, hogy ezzel még adós vagyok. Remélem, senki érintett/ érdekelt nem maradt le a költözés tényéről figyelmetlenségem miatt.

Nappalt éjjellé téve

2012. március 09. @ Szólj hozzá!

Két fény, AE, PS, ID.
Photo credit: Kocsis István

2011

2012. január 22. @ Szólj hozzá!

Címkék: év vége méla

Vége, elmúlt. Most már akkor is elmúlt, ha hozzászámolom a téli vizsgaidőszakot - mert nincs igazán év vége akkor, ha másnapra-harmadnapra vizsgára kell készülnöd. De a héten igazán vége lett, annyira vége, hogy szinte már-már unatkozom. Szinte. Ennek nagy örömére pedig itt az ideje, hogy végiggondoljam a tavalyi évet.

Elkezdtem a januárt ugye egy kellemes kis vizsgaidőszakkal - nagy bátran össze is vesztem az egyik vizsgáztató tanárral. Fel húzott, hogy még felkészülési időt sem hagyott a szóbeli vizsgára, na. De kijavította az egyesemet kettesre ennek nagy örömére, szóval rendben lettünk a végére. Na jó, nem.

A február mélypontja talán a születésnapom lehetett - szokásos módon remekül sikerült. Nem tudom, meséltem-e már, sikerül egy drog-bányában kikötnünk, aztán onnan átmenekültünk egy Burger Kingbe. Szupcsi volt. Egyébként el is kezdődött a félév, egy viszonylag rosszul szerkesztett órarenddel persze...

A március gyorsan elszaladt, de határozottan emlékszem azokból a napokból az első jelek házimra - nagyon jól sikerült, egy pontot veszítettem, vagy talán kettőt... Jó (és lelkiismeretes) gyakvezérünk volt; kéthetente volt gyakorlatunk, a váltott heteken pedig mindig konzultációt tartott nekünk.

Áprilisban volt két hét szünetem, mert nem volt tréningem a főiskolán, volt itt a nyuszi is (gondolom (: ), és meglett az első jelek ZH-m, 32/40 ponttal. Nagyságrendileg.

Májusban tartottunk egy Catan napot Katyval és Istvánnal, azóta sem sikerült még hasonlót összehoznunk, sajnos. Ettünk fincsi vajaskiflit, aztán volt még joghurtban pácolt husi meg saláta hozzá. Talán sütöttünk krumplit is? Zsazsnak annyira megtetszett a környezet, hogy otthon kikönyörögte, hogy következő szombaton itt aludhasson. (: Másnap pedig Katyék színházba vittek - óriási köszönet érte! (:

A június a vizsgákról szólt, mi másról, persze, hogy megint mehettem javítani, de megérte, hármas helyett így ötössel számolták az átlagomat. Jelentkeztem is egy államis helyre az eredménnyel, már csak várni kell. No meg ott volt Eszter szülinapja is, hmm. Azóta nem is találkoztunk - nos, ezen gyorsan változtatni kell, rajta leszek a témán.

Júliusban sajnos rosszkor kellett indulni, így Mama nem tudott kijönni velünk a reptérre, ellenben Mi meg mentünk Londonba. Húúúúú, azért az úgy jó volt. Aztán a régen látott ismerősökből egy időre mindennap látott ismerősök lettek, és lettek újak is. Szegény Ágira pedig majdnem ráhoztam a szívrohamot, amikor megtudtam, hogy átvettek államira. (:

Az augusztus néhol nyögvenyelős volt, néhol nem, de a búcsúzás volt a domináns benne. Az első adag önkéntes távozása felkészíthetett volna minket, de akkor még olyan távol volt minden, és amúgy is. vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni. Ahogy közeledett a hónap vége, egyre sűrűsödtek ezek a szomorú események. De azért nem volt ennyire depressziós ez a hónap sem, számtalan vidám pillanatban is részünk volt. (:

Szeptember - újra itthon. Iskolakezdés, most már csak a főiskolán. Szaszának sok köszönhető, hogy egyáltalán elkezdődhetett a félévem, mert a tárgyfelvételt - nyilván - takarítással, majd vonatozással töltöttem. Bettivel már első héten belezúgtunk a gépekbe - kell egy Mac. (:

Októberben elkezdtem az új blogomat, a Napi néhányat. Abból, ahogyan ez a bejegyzés készül, úgy érzem, volt hatása; másrészről persze sajnálom, hogy annyira rosszul osztom be az időmet, hogy többre nincs időm napi néhány mondatnál. Sőt, sokszor még az is elmaradt. Ugyanakkor október 12-én megvettem az új szerelmemet, (nálunk) még nem lehetett kapni a gépet, amikor kinéztem magamnak, és egy féléven keresztül csorgattam érte a nyálamat, de megérte. Ha más nem vesz el, hozzá megyek. (:

Novemberben már nagyon fáztunk itthon, úgyhogy Katyval és Istvánnal Sorrentoba menekültünk egy hétvégére, a jó melegbe, aztán következő hétvégén pedig megünnepeltük Katy szülinapját, a Creol barban. Volt szakirány jelentkezés is, letudtuk. Eredmény február elején. Réka pedig szakdolgozatot ír! (:

És végül eljött a december is. Újabb félév vége, és néhány nagyon jó tárgy vége. Ezzel együtt persze a rosszaknak is vége, ami jó, és a szorgalmi időszaknak is, ami rossz. Jön ugyanis a sok leadandó, meg kezdődnek a vizsgák. És vannak azok a szerencsés emberek, akik éppen ekkor, néhány nappal karácsony előtt betegszenek meg. Igen, jelen. De legalább jókat mulattunk Szandival ekkoriban. (: (Mintha ezer éve lett volna...)

Ez volt tehát a tavalyi év. Azt hiszem, sokat fejlődtem sok téren, megint csak tanultam magamról új dolgokat és egyre tisztább a jövőképem. A tavalyi a kihívások éve volt, és azt hiszem, még ha nem is támasztottam magam elé túl nagyokat, többé kevésbé megfeleltem a feladatnak. A tavaly felszedett új tulajdonságokkal pedig idén meg kell váltani a váltani a világot. Hát hajrá!

Gondolatmegyek... mentem.

2011. december 14. @ Szólj hozzá!

Címkék: méla élet szemlélet

Gondoltál már arra, hogy jó lenne, ha valaki most itt lenne mellettem, meghallgatna, ha mondani akarok valamit, de hallgatna, ha csendet akarok, és átölel, ha arra vágyom? Biztosan... És vajon arra gondoltál-e már, hogy jó lenne, ha lenne valaki, akit meghallgathatok, ha mondani akar valamit, vele együtt hallgathatok, ha arra van szüksége, és néha átölelhetem minden különösebb ok nélkül?

Érezted már, mennyire rossz érzés valakit annyira szeretni, hogy sírj érte? Biztosan... És vajon azt érezted-e már, hogy lehet valakit annyira szeretni, hogy csak azt nézd, neki mi a jó, ő mit szeretne, és mivel tehetnéd őt boldogabbá?

Ezek bár apró különbségeknek tűnnek, a két érzés valójában tűz és víz. És figyeld meg: az emberek 99%-a az előbbi helyzeteket ismeri... Vajon én is ilyen lennék?

Régi gondolatmenet, de a mai napig ettől félek a legjobban. Mi van akkor, ha képtelen vagyok értékelni azt ami most van? Mert én esetleg többet akarok... Mi van, ha utólag majd rájövök, hogy milyen önző voltam? Hogy sosem jó az ami van. Biztosan nem véletlenül jutott ez az egyik embernek, az a másiknak. De mi van akkor, ha folyton csak az jár a fejemben, hogy ha ő kapott, akkor én miért nem?

Mi van, ha teljesen tucatember vagyok, csak annyira el vagyok telve magamtól, hogy ez fel sem tűnik? Mi van akkor, ha már régen feladtam minden elvemet, csak annyra öntelt vagyok, hogy észre sem vettem? Mi van akkor, ha...? És még foyltathatnám a felsorolást, de nem látom értelmét. Egyszerűen csak nem értem, miért ilyen az ember? Miért anniyra telhetetlen mindenki, hogy ahelyett, azt mondaná "szeretlek", inkább azt kérdezi "szeretsz?" És ha szeret valakit, miért nem képes arra, hogy ezt a másik tudomására hozza? Tipikus: "Ugye szeretsz?" "Tudod, hogy így van." Nem lenne egyszerűbb azt mondani: "Szeretlek" - "Én is szeretlek"? Mindenki azt mondja, hogy ez a szó már olyan elhasznált. De ha senki sem mondja, akkor ki használta el? Ráadásul csak az számít, hogy nekünk mit jelent, nem? Kit érdekel, hogy mi a mások véleménye, ha arról van szó, h én ŐT szeretem, Ő meg engem? Nem ez a lényeg? És akkor utánna jöhet a többiek véleménye, szépen meghallgatom, értékelem, elteszem a zsebembe, vagy esetleg kirakom a falra, de ez csak max segít a helyes irányba mennem, de nem ez határozza meg, hogy kit szeretek...

Régi (nagyon régi) levelezésemet nézegetve találtam rá erre a kis monológra - nem, nem egy szakítós e-mail volt. (: A rá kapott válasz viszont megfogott annyira, hogy végigolvassam az eredeti gondolatmenetet is - hát, ilyen mély gondolataim voltak nekem a tinédzser éveim vége-felé járva. Akkor a levél alján még megjegyeztem, hogy talán el kellene indítanom a fenti sorokat egy körlevélben, hátha elgondolkodik rajta valaki - ezt nem tettem meg, így most kárpótolom kicsi énemet azzal, hogy ha nem is küldöm el mindenkinek, de elérhetővé teszem, hátha valaki éppen azt írja majd be egyszer a keresőbe, hogy "csacsiga a szeretet érzéséről". (:

Kicsi énemnek még adóztam annyival, hogy nem szerkesztettem bele a szövegbe, csak kijavítottam az elgépeléseket és feloldottam a rövidítéseket (ha átsiklottam volna egy-kettő felett, sikítsatok), valamint levettem a keretszöveget. Szóval a szöveghez így álljatok hozzá: szépségét a zsenge korom nyers szövegszerkezete adja. (:

Van, hogy...

2011. december 09. @ Szólj hozzá!

Címkék: méla

Van, hogy meg vagyok róla győződve, pocsék író vagyok. Na nem, mintha egyébként olyan nagy írónak tartanám magam1 - erről szó sincs - de mégis: bátrabb napjaimon azt hiszem, tudok valamennyire bánni a szavakkal. Olyankor úgy érzem, ha elég ügyes vagyok, rá tudom venni őket, hogy nekem tetszően viselkedjenek; nem is kell hozzá sokat hízelegnem - ez egyébként nagy szerencse, mert nagyon rossz hízelgő vagyok. Épp úgy, ahogy mondjuk nem tudok bocsánatot kérni, ha valakit megbántok, vagy ahogy nem tudom elkapni a labdát, ha felém dobják, épp úgy nem tudok szépeket sem mondani. Néha még akkor is rám tör a "pánikroham", ha dicsérni kellene, mert hiába jön nyelvemre megannyi bók, ha azok csak frázisoknak tűnnek.

De ha toll kerül a kezembe - lett légyen szó akár valódi, akár virtuális tollról -... na, az egész más! Néha azt hiszem, gyávaság - hogy akkor nem látod a másik fél reakcióját, és az megnyugtat és kicsit talán fel is ment. De igazándiból vajon tényleg gyávaság-e papírra vetni a gondolatainkat? Nem tovább tart-e, nem szilárdabb-e egy kőbevésett pillanat akkor, amikor a szavak az új szelekkel tovarepülnek?

Lássuk be, ez ennél sokkal, de sokkal összetettebb dolog. Gyávaság, ha levélben mondod el valakinek, mennyire nem tartod semmire. Vagy taktika - hogy jelezd, tényleg nem tartod semmire...? De bátor dolog a véleményedet, a nézeteidet papírra vetni - tudja meg az egész világ.

De itt álljunk meg egy pillanatra, hagy rántsam magam vissza eredeti gondolatmenetembe. Tudom, hogy a fenti pársor igencsak felületes és sokkal több van mögötte, mint amennyit én itt engedek magamnak, de bátran bevallom, amúgy is kicsinek érzem magam a téma mély boncolgatásához - bár ahogy mondják, aki tudja, csinálja, aki nem az tanítja. Oh, egy újabb közhely. Mostanában nagyon megy ez nekem; kezdek besokallni.

De hol is kezdtem? Oh, igen - az írásképtelenség. Nehéz dolog, elmondom, hogyan kezdődött ez az egész...

Gügyögő kis pólyás voltam még, amikor a nagymamám - azt mondják - minden szabadidejét a kiságyam mellett töltötte, és csak beszélt és beszélt és beszélt. Aztán őt felváltottam én, és csak beszéltem. Aztán telt-múlt az idő, és én olvastam. Nagyon sokat. Amikor megkaptam az első jeleket, meg sem értettem: a humoros fogalmazásoknak vagy a túl hosszú mondatoknak akkor és ott nem volt helyük - állították tanáraim. Sokszor csak úgy, a magam szórakoztatására tollat ragadtam - főleg, ha szomorú voltam, egyedül éreztem magam; ilyenkor mindig azt hittem, a papír az egyetlen barátom. De még ekkor sem jöttem rá, hogy élvezetemet lelem az írásban. Hogy nem jöttem rá? Aztán bejött az internet láz, elkezdtem fórumozgatni és ott mindenki író volt. Persze akkor azt gondoltam, nem kell ehhez semmi több, csak egy kis fantázia, aztán leírom a képet, ami a fejemben megjelenik, majd örömmel zsebelem be a dicséreteket. Ha olvastam egy-két olyan történetet, amiről azt hittem, hogy annál én jobban megírtam a magam mondani valóját, olyankor nagyon büszke voltam magamra; ugyanakkor eddigre már elkezdtem irigykedni a nagy írókra: egész könyveket leírtak. Elképzelték, és leírták. Átgondolták, kitartottak, és megcsinálták. Nahát...

Érdekes módon, csak amikor egyetemre kerültem, akkor merült fel bennem és körülöttem a dolog, hogy leírni a dolgokat nem is olyan könnyű. Nem mindenkinek. Még akkor sem, ha nagydumás az ember. Pedig micsoda kéj órákig a papír fölé görnyedni (most már a monitor előtt, ugye) és csak hagyni, hogy a gondolataid átfolyjanak rá. Szóval lassan elkezdtem erre odafigyelni, és kiderült, hogy ez afféle tehetség - ahogy a zeneszerző hallja a dallamokat, a filmrendező látja a képkockákat, én úgy rendezgetem magamban folyton folyvást a szavakat. Szüntelenül, de tényleg. Még a buszon is úgy gondolkodom, mintha az papírra menne - épp csak nincs nálam papír.

Azt hiszem, az a tény, hogy elmúltam húsz éves, mire ezt értéknek és nem pedig valami mindennapos dolognak kezdtem tekinteni, igen jól alátámasztja a Zsuzsinak azt a meglátását, miszerint súlyos önértékelési zavarban szenvedek. Mindig különleges akarok lenni, de nem látom meg, ha erre egy aprócska esély is mutatkozik bennem. Mert én komolyan hittem, hogy ez teljesen átlagos, írni mindenki tud.

Ezzel egy időben viszont elkezdtek felmerülni az első problémák is. Egészen addig, amíg magától értetődőnek tűnt az írás, olyan volt, mint a vízcsap, amit akkor nyitok meg és zárok el, amikor én úgy akarom. Ám onnantól kezdve, hogy elkezdtem rá tudatosan figyelni, néha görcsös lett az egész. Volt, hogy hónapokig azért nem vetettem egyetlen szót se papírra, mert nem találtam a hangomat.

De szorgalmasan gyakoroltam, és néhány év alatt rengeteget fejlődött a stílusom, az írásbeli kifejezőkészségem egyre jobban kezdett megfelelni a saját elvárásaimnak - amik persze akkor ugrottak mindig egyel magasabb szintre, amikor már egészen megközelítették a kitűzött célt. És ilyenkor jöttek az újabb válságok. Annyira messze voltam attól, amit szerettem volna elérni, hogy az kétségbe ejtett - ráadásul akkor ezt még nem ilyen tisztafejjel láttam, egyszerűen csak azt éreztem, hogy egyik napról a másikra nem tudok írni. És hiába fogtam arra, hogy fáradt vagyok, másnap nem lett jobb. Azt hiszem, ezeken a szakaszokon sok olvasással küzdöttem át magam. Persze ezt is csak utólag tudom, de az is lehet, hogy csak sejtem - a lényeg az, hogy minden egyes könyvvel valami újat tanultam, felszedtem magamra egy újabb stílusréteget; így lesz az íróból író, mint ahogyan a vázából régészeti lelet lesz, ha elég sok porréteg fedi. A rétegeket aztán a saját súlyuk nyomja össze, hogy egy teljesen új anyagot, az ember saját stílusát hozza ezáltal létre. Régen nagyon gyakran megesett velem, hogy ha elolvastam egy szerző könyvét, képes voltam felvenni - akaratlanul is - a stílusát. Pláne, ha egymásután több kötetet olvastam egyazon szerzőtől; ilyenkor inkább levetkőzni, mintsem felvenni volt nehéz az ő - vagy a fordítója - írásmódját. Ma már, ha megpróbálnám, sokkal nehezebben menne, ebben biztos vagyok, de vajon ettől sírjak-e vagy nevessek? Mert mi is volt a kiindulópont? Ha nem megy az írás, az ember elégedetlen magával. Ezen újabb rétegek felszedésével sokat segíthet - ámde!, önmagát levetkőzni egy idő után képtelen lesz.2

Ma már nem hiszem, hogy valaha is képes leszek képet festeni a szavaimmal, bár egy kicsit mindig irigy leszek azokra, akik ezt meg tudják tenni. Titkon pedig reménykedem, hogy ők meg egy ici-picit azokra irigykednek, akik hangulatokat tud átadni a betűkön keresztül, esetleg majd egyszer a távoli jövőben dallamokat...

Van, hogy meg vagyok róla győződve, pocsék író vagyok. De ilyenkor összeszedem magam, mert tudom, hogy ez csak azt jelenti, hogy még van bennem tartás és büszkeség, és legfőképpen igény arra, hogy fejlődjek és jobbá váljak...

 

 


1Az Ahol a bölény dübörög című filmben a meghívott előadó Hunter S. Thompsonhoz, már akkor is elismert író, újságíróhoz, intézi az egyik hallgató a következő szavakat: "Dr. Thompson, nekünk, íróknak..."

2 Nem tudom, lehetek-e ünneprontó itt megállni és megjegyezni, hogy vajon nem képes-e ilyen módon bárki megtanulni írni. Ez esetben pedig az egész elméletem omlik össze, hogy valamiben jobb vagyok, mint mások. Továbbá, amilyen pongyola írások mostanában napvilágot látnak, nem fenyeget-e az a veszély, hogy újabb könyvek elolvasása ott gyengíti az emert, ahol az a legjobban fáj?

Kedves Rumnaplóm,

2011. december 03. @ Szólj hozzá!

Címkék: mozgókép

The Rum Diary

Cím

Rumnapló

Eredeti cím

The Rum Diary

Év

2011

Rendezte

Bruce Robinson

Főszereplők

Johnny Depp

Aaron Eckhart

Michael Rispoli

Forgatókönyv

Bruce Robinson,

Hunter S. Thompson nyomán

Az azonos című Hunter S. Thompson regényből 1998-ban készült Félelem és reszketés Las Vegasban után, ha más közös múltja nincs a szerzővel, az ember azért annál jelentősen többet vár, amikor beül a moziba, mint amit a Rumnaplótól kap. Bár a jellegzetes történetív hiányára az író korábbi regényeiből készített filmek ismeretében (Ahol a bölény dübörög és a már említett Las Vegas) készülhetünk, a Thompsont jelentő gonzó jellegzetes ’eldobom az agyam’ érzése hiányzik a filmből – amiben így a színészeknek sem volt lehetőségük igazán megmutatni magukat. Mielőtt tovább mennék, azt azért illik itt megemlítenem, hogy maga a történet a Las Vegas előtti időkben játszódik, s íródni is egy jó tíz évvel íródott – ez talán magyarázattal szolgálhat a nagy elvárásokkal indulóknak: a Las Vegas drogfüggő alkoholista főhőse itt még csak alakulóban van, s eleinte még próbál gátat szabni mértéktelen alkoholfogyasztásának.

1960-ban, amikor az Államokban tombol az Amerikai Álom eszménye Paul Kemp Puerto Ricóban, az amerikai luxusturizmus fellegvárában próbál szerencsét: egy hanyatlóban lévő lap főszerkesztője ad neki munkát. Mivel Kemp feljebb akar lépni a horoszkóp rovatnál és a bowling versenyekről való tudósításnál, néhány komolyabb hangvételű írással is megpróbálkozik, ám cikkei elutasításra találnak főnökénél, hiszen azok nem illenek bele az Amerikai Álom eszményébe – az ideérkező turisták kellemes dolgokról akarnak olvasni, mondja. Míg a főszerkesztővel folyik az állandó harc, a lap fotósával Salaval hamar megtalálják a közös hangot, aki nemsoká Kemp tulajdonképpeni jobb keze lesz. Amikor feltűnnek a „gazemberek” („bastards”, ahogyan Kemp írásaiban később nevezi őket), először megpróbálják megvesztegetni az újságírót, és beállítják soraikba, ám ez nem sokáig marad így, aminek hatására Kemp megírja a nagy leleplező cikket. A baj csak az, hogy nincs, ahol megjelenhetne. Megkezdődik hát a hajsza az idővel. A tét a megjelenés.

Johnny Depp neve nagy húzóerő a filmiparban, ám ennél sokkal többel a film, sajnos, nem büszkélkedhet – sőt, még ő sem kapta meg az esély arra, hogy igazán megmutathassa, mit tud. A színész által játszott karakter – aki kedvéért Depp hajlandó volt még egy kis pocakot is növeszteni – a helyén van ugyan, és amit lehet kihoz belőle, ezzel is adózva a hat és fél éve elhunyt barátja, Thompson emlékének, de többet ő sem tud kicsikarni belőle, mint amennyi benne van. A nagy ellenfelet játszó Aaron Eckhart is csak egy átlagos fickó volt, akit a pénz hajt, de akiről nehéz bármi további gondolatot is megfogalmazni. És ugyanez igaz minden szereplőre: szinte bármely karakterre pillantva azt érzi az ember, több is van ebben a színészben. Az egyetlen kivételt talán az őrjöngő főszerkesztő, Richard Jenkins adta – bár rajta is lenne még csiszolni való, dühkitörései üde színfoltként jelentek meg az amúgy egyhangú filmben.

A rendezés is kényelmesen befészkelte magát az átlagos kategóriába, bár a szemnek kissé zavaró volt a film 80%-át uraló vagy sötét, vagy erősen kontrasztos színvilág, amin a folyamatosan mozgó, egy pillanatra meg nem álló kamerák csak még tovább rontottak.

Kedves Rumnaplóm,
Becsülöm Hunter Thompson gondolatait az újságírásról, és nagyra tartom Johnny Depp színészi munkáját is, de mégis jobb szeretem, ha egy szombat esti filmet szombat este, otthon nézhetek meg, és nem a moziban csücsülve. Talán akkor egy kupica rum is eltűnhet mellette.
 

Szünet-nem szünet-szünet...

2011. november 26. @ Szólj hozzá!

Címkék: mondom a magamét

Elgondolkoztam rajta, hogy milyen kár, hogy régebben (általános- és középiskola) nem volt naplóm/blogom/blablám - Bettynek ugyanis épp tegnap volt a szalagavatója, és szörnyen készült rá, nagyon aranyos volt (és hű, micsoda ruhája volt! (:  ). Ennek kapcsán jutott eszembmbe, hogy emlékszem, hogy én is készültem pl. a szalagavatómra, vagy a ballagásomra (jaj, de szerettem azt a szandált, még most is megva, csak anniyra elszoktam a magassarkútól... ):  ), de totál nem emlékszem, hogy vajon én is ennyire be voltam-e zsingva, vagy csak szolidan örültem neki, hogy közeledik a vége. Hiszen, bármennyire is szeretsz egy helyet (általánosiskolám), azért, ha végzős vagy, az csak jó - mostantól eggyel nagyobb korosztályhoz tartozol. (:  Szóval biztos nagyon örültem, csak nincs róla dokumentáció. (Arra mondjuk írásos bizonyítékok nélkül is emlékszem, hogy mennyire nem készültem érettségire, mármint a szóbelire. Az írásbelire még az órákon készültünk, na de a szóbeli... Az utolsó héten álltam neki, miközben mellettünk hangosan folyt az építkezés... (:  )

Aztán persze eszembe ötlött az is, hogy szép a tény, hogy most van blogom, de négy nap híján öt hónapja vetettem képernyőre a gondolataimat (épp most ellenőriztem), és ez sem segíti nagyon elő majd húsz év múlva (igen, tudom, hogy erős túlzás (:  ) az emlékezzünk vissza valahogy dolgot. Úgyhogy úgy gondoltam, ezt a gondolatmenetet most megosztom veletek, ha már mást nem is tehetek, kezdetnek. (: De azt Ti sem akarjátok, és én sem vagyok rá képes, hogy most öt hónapról beszámoljak. (:

A legrosszabb , hogy mostanában még a jegyzet-cross-recenzió jellegű írásaim is elmaradtak - pedig sokat fejlődtem a témában, és mostmár akár kirikárahajazóan is meg tudnám írni a dolgokat. Na, majd ha befejezem a mostani könyvemet. (:

Félév, címszavakban.

2011. június 30. @ 1 komment

Címkék: buli nyomda nevelde ünnepel konyha(művészet) deszkák

Vizsgaidőszak. Dühroham. Szánalom. Pihi. Dobogókő. Könyv. Egyetem. Szülinap. Főiskola. Impro. Kutatómunka. Újság. Kávé. Színház. Jelekgyak. Kínai. Nemkelltanulóházitírni. Szülinap. Könyv. Leterhelés. Újszerelem. Megyekangliába. Party. Szünet. Újreceptek. Skanzen. Mamagyerevelünk. Szenvedős. Kávé. Email. Zéhák. Nincsinternet. Könyvtár. Házik. Színház. Fagyi. Zsazsa. Megintszínház. Kávé. Vizsga. Katydiplomáslett. Tali. Mégvizsga. Áttettvizsga. Kihagyottvizsga. Email. Party. Gyerekhét. Bicikli. Újlabda. Múzeumokéjszakája. Rosszidő. Javítóvizsga. Megyekangliába.

Valamit biztosan kihagytam, na de ezekről nem meséltem az év folyamán. Meg hogy most épp mit csinálok - blogolok, és napok óta írok egy e-mailt. Még mindig nincs kész... O.O Talán egyet és mást még bepótolok, talán. Addigis, puszipá.

Autó

2011. június 25. @ Szólj hozzá!

Címkék: nevelde

Bizonyára mindenki tudja, hogy a gyufa feltalálójára a magyarok lehetnek büszkék. De pontosítsunk a dolgon, Irinyi János zajtalanul gyúló biztonsági gyufája eltér napjaink világszerte használt gyufáitól: a feje ennek még foszfort tartalmazott, s gyártását alig néhány évtizeddel az első elkészített gyufaszál után leállították – a mai gyufát egy svéd egyetemi tanár készítette el először, sokfelé svéd gyufának is hívják ezért. Ám Irinyire akkor is büszkék lehetünk, és nem is jogtalanul.

Ugyanakkor azt már kevesebben tudják, hogy Irinyinek volt egy hű fegyverhordozója, egy ezermester barátja, aki nemcsak, hogy felnézett a fiatal tudósra, de mély hódolattal tekintett a jogász-kémikus-mezőgazdász fiatalember találmányára is. Mikor Irinyi néhány szálat, a hozzá tartozó papírral együtt csatlósának ajándékozott, a férfi, hogy a nagybecsben tartott ajándékot biztonságba helyezze, tokot készített szerzeményeinek: kemény kartonpapírból hajtogatott egy fiókszerűen szétcsúsztatható dobozt, melynek külső felén kapott helyet a gyufák meggyújtásához szükséges papírdarab is.

A világ első gyufásdoboza generációról generációra szállt a családban, és bár a gyufaszálak már rég elkallódtak, a skatulya minden költözést túlélt, azt minden apa tovább adta a fiának. Így került ki az idő múlásával az országhatárok közül is: egy Angliában letelepedő déd- vagy ükunoka vitte ki magával, s minden vendégének büszkén mutogatta a családi ereklyét.

A(z akkor) legifjabb Irinyi egyébként örökölte felmenője újdonságokhoz és újításokhoz való vonzalmát, és az akkoriban még ritkának számító automobilok nagy rajongója volt. Mikor egyszer egy barátjától fogadáson nyert egyet, a vesztes gondolta, kicsit megvicceli magyar barátját, és néhány nap múlva, mikor a nyereményautóval megérkezett, az olyan aprócska volt, hogy belefért még a féltve őrzött családi ereklyébe is – s így született meg a világ második Matchboxa, a kisautó.

Házasságtörténeti kiskalauz

2011. május 19. @ Szólj hozzá!

Címkék: nyomda

Írta: Elizabeth Gilbert
Eredeti cím:  Committed
Megjelenés éve: 2010
Itthoni megjelenés: 2010
Kiadó: Ulpius-ház

A házasságnak is megvan a maga ára, de vajon ki fizeti meg? A pár? Az állam? Vagy az egyház? Alapvetően erre, és úgy általában a házasság mikéntjére és miértjére keresi a választ Elizabeth Gilbert új könyvében, a Hűségben.

A történet ott folytatódik, ahol az első részként emlegetett Ízek, imák... végződött: Liz, aki világkörüli útja során megismerkedett a brazil Felipével, utazásai végeztével most visszatér Amerikába, és vele tart új szerelme is. Ám külföldi állampolgár kilencven napnál többet egyszerre nem tartózkodhat az országban. A szerelmesek, igazodva az új körülményekhez a sok utazás, a munka és az otthon furcsa keverékében élnek és az együtt töltött idő boldoggá teszi őket. Ám a kormány közbeszól: a férfi gyakori határ átlépéseivel felkelti a bevándorlási hivatal gyanúját, és, hacsak el nem veszi Lizt, Felipe nem jöhet többé az Államokba.

Az ügy rendeződésére várva, a pár egy bő félévet tölt el Kelet-Ázsiában, közben Elizabeth, hogy legyőzze a házasság iránti ellenszenvét, annak történetével ismerkedik. Kutatásai által főleg a házasság amerikai szemléletének történetét ismerhetjük meg, de olvashatunk az állam, az egyház és a házasság viszonyának alakulásáról, az európai (majd az amerikai) házasság múltjáról. Emellett Liz mindenkit megkérdez (kikérdez) a házassághoz fűződő személyes viszonyáról, népének szokásairól.

Aki azt hiszi, egy újabb regényt tart a kezében, az felejtse el: inkább egy házasságtörténeti összefoglalót tartunk kezünkben. De, ugye, azt ne vessük az írónő szemére, hogy nekünk hogyan akarják eladni az ő könyvét - ami bár kevésbé, mint az előző, de érezhetően a tengeren túli közönségének íródott. Mindent amerikai keretek közé akart szorítani: vajon, ha egy vietnámi szokást otthon kipróbálna, furán néznének-e rá? Persze, mert az amerikaiak nem egy kis vietnámi törzs, és teljesen máshogy szocializálódtak. Emellett (vagy éppen ebből kifolyólag?) úgy éreztem, mintha elítélően beszélne egyes népekről, mert korán férjhez adják asszonyaikat.

Bár tényleg érdekes volt, hogy a nőknek mikor mi volt (és van) a szerepe az egyes társadalmakban, de ez is inkább véleményként, mint tényként jelenik meg. Végül aztán már összehord mindent, válogatás nélkül szinte, amitől az az érzésed, hogy a végére akar érni, s lám: öt oldal, és a házasság börtönből szabadsággá válik.

Bár voltak részek, amik megmosolyogtattak, de a leírás alapján az ember sokkal inkább számít a kettejük kapcsolatának fejlődésére, alakulására, mint egy, a házasságról szóló esszére.

csacsiga

süti beállítások módosítása