Csacsiga Blog

Az azonos című Hunter S. Thompson regényből 1998-ban készült Félelem és reszketés Las Vegasban után, ha más közös múltja nincs a szerzővel, az ember azért annál jelentősen többet vár, amikor beül a moziba, mint amit a Rumnaplótól kap. Bár a jellegzetes történetív hiányára az író korábbi regényeiből készített filmek ismeretében (Ahol a bölény dübörög és a már említett Las Vegas) készülhetünk, a Thompsont jelentő gonzó jellegzetes ’eldobom az agyam’ érzése hiányzik a filmből – amiben így a színészeknek sem volt lehetőségük igazán megmutatni magukat. Mielőtt tovább mennék, azt azért illik itt megemlítenem, hogy maga a történet a Las Vegas előtti időkben játszódik, s íródni is egy jó tíz évvel íródott – ez talán magyarázattal szolgálhat a nagy elvárásokkal indulóknak: a Las Vegas drogfüggő alkoholista főhőse itt még csak alakulóban van, s eleinte még próbál gátat szabni mértéktelen alkoholfogyasztásának.

1960-ban, amikor az Államokban tombol az Amerikai Álom eszménye Paul Kemp Puerto Ricóban, az amerikai luxusturizmus fellegvárában próbál szerencsét: egy hanyatlóban lévő lap főszerkesztője ad neki munkát. Mivel Kemp feljebb akar lépni a horoszkóp rovatnál és a bowling versenyekről való tudósításnál, néhány komolyabb hangvételű írással is megpróbálkozik, ám cikkei elutasításra találnak főnökénél, hiszen azok nem illenek bele az Amerikai Álom eszményébe – az ideérkező turisták kellemes dolgokról akarnak olvasni, mondja. Míg a főszerkesztővel folyik az állandó harc, a lap fotósával Salaval hamar megtalálják a közös hangot, aki nemsoká Kemp tulajdonképpeni jobb keze lesz. Amikor feltűnnek a „gazemberek” („bastards”, ahogyan Kemp írásaiban később nevezi őket), először megpróbálják megvesztegetni az újságírót, és beállítják soraikba, ám ez nem sokáig marad így, aminek hatására Kemp megírja a nagy leleplező cikket. A baj csak az, hogy nincs, ahol megjelenhetne. Megkezdődik hát a hajsza az idővel. A tét a megjelenés.

Johnny Depp neve nagy húzóerő a filmiparban, ám ennél sokkal többel a film, sajnos, nem büszkélkedhet – sőt, még ő sem kapta meg az esély arra, hogy igazán megmutathassa, mit tud. A színész által játszott karakter – aki kedvéért Depp hajlandó volt még egy kis pocakot is növeszteni – a helyén van ugyan, és amit lehet kihoz belőle, ezzel is adózva a hat és fél éve elhunyt barátja, Thompson emlékének, de többet ő sem tud kicsikarni belőle, mint amennyi benne van. A nagy ellenfelet játszó Aaron Eckhart is csak egy átlagos fickó volt, akit a pénz hajt, de akiről nehéz bármi további gondolatot is megfogalmazni. És ugyanez igaz minden szereplőre: szinte bármely karakterre pillantva azt érzi az ember, több is van ebben a színészben. Az egyetlen kivételt talán az őrjöngő főszerkesztő, Richard Jenkins adta – bár rajta is lenne még csiszolni való, dühkitörései üde színfoltként jelentek meg az amúgy egyhangú filmben.

A rendezés is kényelmesen befészkelte magát az átlagos kategóriába, bár a szemnek kissé zavaró volt a film 80%-át uraló vagy sötét, vagy erősen kontrasztos színvilág, amin a folyamatosan mozgó, egy pillanatra meg nem álló kamerák csak még tovább rontottak.

Kedves Rumnaplóm,
Becsülöm Hunter Thompson gondolatait az újságírásról, és nagyra tartom Johnny Depp színészi munkáját is, de mégis jobb szeretem, ha egy szombat esti filmet szombat este, otthon nézhetek meg, és nem a moziban csücsülve. Talán akkor egy kupica rum is eltűnhet mellette.