Nálunk itthon sokat piszkáljuk a húgomat, hogy hogy tud olyan szerencsétlen lenni, hogy havonta egyszer elcsúszik a lépcsőn. (Nyakamat rá, hogy ugyanazon a lépcsőfokon!) Igazából szerinte piszkáljuk, de igazából ez először ilyesztő, másodszor meglepő, de a harmadik esettől kezdve már elég humoros dolog. Főleg, hogy ő meg mindig rajtam nevet.

És azt hiszem, van is oka rá. Tegnap ragasztót és sebfertőtlenítőt kerestem a gyógyszeres ládikónkban, amikor szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy tulajdonképpen anno nekem vettük a Bepanthen krémet és a leukoplasztot (gézt csak azért nem, mert volt még itthon), mikor a cipőm feltörte minkét(!) sarkamat. A voltaren nagy része is miattam fogyott el legutóbb, közel egy hétig sántikáltam, illetve majd két hétig az ujjam fáj és volt bedagadva. Én voltam az, aki múltkor majdnem beestem a fürdőszobába, aki belerúgott az asztal lábába, akinek azért lett sebes a lába, mert a kihúzott fiók sarka lehorzsolta, akit lefröcskölt az olaj - úgy, hogy előtte apa állt a serpenyő mellett, és semmi nem történt, csak ezért mertem odamerészkedni... és még sorolhatnám. Azt hiszem, igen szerencsétlen ember vagyok - és ez először fájdalmas, aztán kicsit ironikussá válok velük kapcsolatban, és szép lassan már tényleg nevetségessé válik az ilyesmi.

Legutóbb épp tegnap sikerült alkotni. Az újév első napja szokványosan telt. Alvás, kelés, reggeli, Bécsi Filharmonikusok, kávé (persze, hogy legyen valami különleges az idei első kávénkban, gondoltam, csinálok csokisat (kakaósat), tejszínhabbal - naná, hogy a tejszínnel elsz*tam egy ideig, mire sikerült felverni, egy tálcsere után), semmi, J. Strauss - A Denevér, aztán (közben) este jöttek keresztszüleim. A kutya midnenhova követett, nekem jött (pedig tuti jó a látása), és mindenkinek addig hízelgett, hogy a legfinomabb falatok jutottak neki. Öcsikétől kaptam színes rajzot (direkt ezért hozott ceruzát!!!), felfedeztük (már sokadszor) a szobámat, Pedrot is megpróbáltuk felkelteni (főleg Öcsi), de ez nem igen ment :D. Mindegy is, a lényeg, hogy mikor mentek haza, még a 'nagyok' beszélgettek kint a kapu előtt egy darabig, Öcsike Dorkával kergetőzött, majd őt bezárva a kocsiba Velem. Annyi kellett csak, hogy elfussunk az utca végre, ott egy akkorát hasaltam, hogy jaj. Na persze, ilyenkor Te már nagy szamár vagy, meg sem kottyanhat, meg amúgy is. Felállsz és futsz tovább agyerek után. Aztán amikor ő megunta a dolgot, és beült a kocsiba, akkor is csak annyit mondasz, hogy "aau". Aztán mindenki beszáll a kocsiba, Ők elhajtanak, és Neked csak fáj, és szúr és ég. Szüleid meg (főleg Anyud) csak röhög rajtad, és bárhogyan is próbálod magad sajnáltatni, nem megy. Jön a krém aztán, és még mindig, felkelés, reggeli, és újabb krém után is ég, különösen, ha hozzáér valami.

Azért elég vicces a szitu, de mégiscsak fáj - két térd, két könnyék és két tenyér bánja. :) Igen, egy kicsit tényleg szerencsétlen vagyok. :D