Nagy volt a készülődés, hiszen elképzelni sem tudtuk, mire számíthatunk a dologgal kapcsolatban. Meg amúgy is. Dínók, (nem) igazi dínók, (majdnem) testközelben. Már eleve régóta figyeltem a plakátot (ezzel egy időben került ki egy másik dínós plakát is, egy kiállításé, de azt sajnos végül kihagytuk), aztán jött a Jézuska, hogy megoldjuk okosban a dolgot. Igazi vicces karácsonyi bevásárlást tartottuk, aminek sok mellékterméke mellett ott figyelt a fa alatt a négy jegy – egy igazán szép tokban, hagy legyek szerény. :) Szóval nagy volt a készülődés, és így jött el az április eleje. Nagy tervek, hogy legyen, mint legyen, aztán csak elindultunk.
Az első, ami szembe tűnt, hogy az aréna elég nagy részét lezárták, illetve, hogy csak nagyon lassan telik meg a nézőtér. Ez fura volt. De aztán elkezdődött az előadás, és az lekötötte minden figyelmemet. (Indulás előtt volt nagy beszélgetés, hogy fényképezőgépet vigyünk-e, ne vigyünk, és végül az lett a vége, hogy nem.)
Jött először a narrátor (innen kérek elnézést, hogy a nevére már nem emlékszem), és visszarepített minket nagyon régre, ahol is találkozhattunk az első dinoszaurusz tojásainkkal, amikből ki is keltek a dínóbébik. Aztán jött a baj, a gonosz húsevő dínó, ám a mama megvédte őket. Mama már nagy dínó volt (méretben). Párharcuk kapcsán tudhattunk meg néhány dolgot a korról, és az akkori flóráról és faunáról. (Milyen szakszavak eszembe nem jutnak, ha ennyire ráérek…) Amikor jöttek az esőzések, a növényzet látványosan növekedésnek indult – amikor aztán több száz éveket ugrottunk, hú, micsoda gyönyörű növényzetet láttunk. A régi dínókat újak váltották fel, de a húsevő vs. növényevő harc továbbra is megmaradt. Ahogy múlt az idő, a Pangea (a hatalmas egy darabból álló őskontinens, ugye tanították) részeire szakadt, és szükségessé vált a szárnyak megjelenése. A késő Jura korban vagyunk már ekkorra, a dínók elérték fejlődésük csúcsát, s megjelent a T-Rex… bébi. Nagyon kis helyes volt ám, bátor, ám de nem nagyon félelmet keltő. :) A mamájából persze nem hiányzott az anyai ösztön, s mikor picinye bajba került, rettegett üvöltéssel hozta mindenki tudtára, hogy a pici hozzá tartozik. Életüknek azonban egy szörnyű tragédia hamarosan véget vet – egy óriási meteorit száguld megállíthatatlanul a föld felé, így vetve véget a teljes állat és növénypopulációnak, s helyet teremtve az ember megjelenésének.
Láttunk úgy tizen… féle dínót, mind mozgott, és hangoskodott. Láttunk tengert és tengernyi szép növényt, láttunk dínótojást, dínóbébi, dínóharcot, sőt, még dínótetemet is. Láttunk repülő dínót és dínó kakát is, sőt, még turkáltunk is benne (leginkább a narrátorunk). Szóval így azt mondanám, minden a helyén volt, sőt. Szavakkal leírhatatlan, mennyire lenyűgözött a látvány. Mégis azt mondom, kettős érzésekkel jöttem el, mert úgy érzem, a történet szempontjából sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, és a technológia is meg van hozzá, erre bizonyíték volt ez a közel másfél óra. És ha ezt most magamnak mesélném, valószínűleg azt mondanám, „nézd a jó oldalát, a látvány kárpótolt”, és valószínűleg igazat is adnék magamnak, így pedig minden rossz szó felesleges.
Jó este volt, és valószínűleg legközelebb is szívesen elmennék, mert ilyet azért nem mindennap lát az ember.
mj.: Találtam itt néhány képet, a látvány kedvéért.
Utoljára mondták