Mindig is óvakodtam arról, hogy a véleményemet másokra rátukmáljam. Nyilván megesett már az ellenkezője is, de csak nagyon ritkán volt szándékos. :) Úgy gondolom, hogy egy tanár esetében ez még inkább fontos kellene, hogy legyen - ahogy minden matek tanár azt mondja, hogy 'kettő meg kettő az négy'. Nem találkoztam még olyan matektanárral, aki azt mondta volna, hogy 'bár sokak szerint kettő meg kettő az négy, én kutatásokat végzek, amik bebizonyíthatják, hogy ez nem így van, ezért azt fogom számon kérni, amit én gondolok'. Egy történelem tanár már nyilván könnyebben belesétál ebbe a csapdába. Jobban kedveli Mátyást, mint a magyar történelem többi alakját, így hajlamos sokkal több időt foglalkozni Vele, azt az érzést keltve, hogy nem volt királyunk, aki hozzá fogható lett volna. Esetleg nem igen kedveli az ókor egyes részeit, így ezeken gyorsan áthalad. De itt azért mégiscsak vannak tények, vagy tényeknek hitt adatok.

De mi van, ha az ember például filozófiát tanít. Ha filozófiát tanítok, miről beszélek? Megválaszolva a saját kérdésemet, azt mondanám, hogy ha én tartanék filozófia órákat, valószínűleg csak kérdeznék. Nem konkrét kérdéseket persze. Olyan kérdéseket tennék fel, amiket érdemes átgondolni az adott tárggyal kapcsolatban. Ezen kívül kitérnék a nagy filozófusok gondolataira, és életük gyors áttekintését venném még tervbe. A témák pedig adottak.

Van egy filozófia tanárom, akivel, minden jel arra mutat, egyáltalán nem értünk egyet. Ritkán mondok ilyet egy tanárra, de erre a nőre első előadás után a 'buta' szót használtam. Nyilván nem az a fajta buta, aki sosem tanult, nem művelt... Rengeteget tud idézni. De ugyanúgy, ahogy lehet valaki intelligens kevés iskolával, ugyanúgy lehet valaki buta sokkal. Ha érted, mire gondolok... Lényeg a lényeg, elkezdtük az anyagot - a Tízparancsolatot kezdtük elemezni erkölcsi szempontból. Bennem, aki bár tisztelem a vallásokat, nem vagyok megkeresztelve, már az elején felmerült, vajon mennyire foglalkozunk azokkal az esetleg jelenlévőkkel, akik más vallásokat képviselnek, de ezen ellenszenvemet elintéztem azzal, hogy előítéleteim vannak az előadó ellen, és csak ez a baj.

A "Ne ölj!"-nél tartva fejeztük be a múlt órát, és folytattuk ma is ugyanott. Beszéltünk arról, mikor bocsánatos bűn, és mikor kifejezetten "dícsérendő dolog az ölés" (önvédelem, háború). Beszéltünk az eutanáziáról és az abortuszról. Az előadónk elmondta a véleményét, illetve, hogy miért visz valakit rá a lélek. Beszéltünk pszichológiáról, párkapcsolati tényezőkről. Egy szó sem esett az erkölcsi oldaláról a dolgoknak. Gyakorlatilag csak olyan kérdések voltak, amiket a tanárnő nem tett fel. Elmondta a véleményét, és sokat példálózott az ismerőseivel, hírekkel. Az egész nagy csalódás volt, én előre örültem a filozófia órának...

Személyes ellenszenvem végül akkor ért a csúcsára, ahonnan nem hiszem, hogy egykönnyen le tud jutni, mikor az abortusz mellett érvelt. (Ellene nem sok érv hangzott el, csak az, hogy felelősséggel kell inni az éjszakában.) Szíve joga. Beszélt a nehéz helyzetű családokról, az instabil párkapcsolatokról és a betegen született gyerekekről. Azt mondta "és gondoljunk csak bele, ha az a gyerek betegen születik, az teher a szülőnek, és teher a társadalomnak is". Mondott még egy példát, ahol igen ellenszenvesen mutatott be egy fogyatékos fiút, akit az anyja már húsz éve (nyilván régebb óta) ugyanolyan állapotban, tolókocsiban visz sétálni, és hogy hiába mondják, "hogy egy olyan bárgyú vigyorral az arcán mennyi szeretetet tud adni egy olyan gyerek, hát el nem tudom képzelni". Nem ez a mondat volt az. Még az előző. Amikor egy hajszálon múlott csak, hogy össze nem csaptam a cuccaimat és kivonultam a teremből.

Honnan jön az ilyen ember?