Budapesti Operettszínház
Zeneszerző: Leo Fall
Szövegíró: Rudolf Schanzer, Ernst Welisch
Magyarszöveg: Harsányi Zsolt
Koreográfus: Lőcsei Jenő
Rendező: Szinetár Miklós
Bemutató: 2010. április 30.
Az Operettszínház törzsközönsége már megszokhatta: nincs operettbemutató aktualitások nélkül – elég csak a pár éve műsorról levett Mária főhadnagyban Tóbiás vizitdíjjal kapcsolatos megjegyzésére gondolnunk. Azok pedig, akik nem tartoznak az Operett törzsközönségéhez a Madame Pompadour kapcsán megtapasztalhatják – nincs operettbemutató aktualitások nélkül. De ne szaladjunk ennyire előre.
A XV. Lajos idejében játszódó darab pontosan azt kínálja, amit a címe is mond: a király fejét elcsavaró, férfifaló Madame Pompadourral ismerkedhetünk meg ebben a két-három nap cselekményét felölelő darabban. Míg Lajos (Huszti Péter) vadászaton van, a címszereplő (Kalocsai Zsuzsa) egy kis kalandra vágyik, így ellátogat a forrongó Párizs legforrongóbb kocsmájába, ahol belebotlik az éppen ellene lázongó költőbe, Calicot-ba (Csere László) és a felesége elől a Párizsi éjszakába menekülő barátjába, a jóképű Renébe (Vadász Zsolt). A rögtönzött légyott azonban minduntalan kudarcba fulladni látszik, a kotnyeles kém, Róka (Peller Károly) és a rendőrminiszter (Faragó András) mindenhol ott van. Ám ez nem akadályozhatja meg a Madame kalandját, a hasznára fordítva a helyzetet másnap már Calicot és René is a palotában szolgál, előbbi, mint udvari költő, utóbbi, mint a testőrség tagja. A helyzetet nehezíti a Madame elveszett féltestvérének felbukkanása, és a felfordulás a feje tetejére hág, amikor a király váratlanul hazatér.
Az öregmotoros Szinetár Miklós mostani visszatérése az Operett színpadára furcsa (és egyúttal természetes) módon ötvözi régi rendezéseinek sajátosságait a színház mai profiljával, a klasszikust az aktualitásokkal. A Madame Pompadourra beülni kicsit időutazás volt és kicsit nem, egy azonban biztos: Szinetár nem ijedt meg a régi-új falaktól, a darab ott pörög és ott szomorú, ahol kell – egyszóval egyben van.
Napjainkban egyre kevesebb színház mondhatja el magáról sajnos, hogy állandó színtársulattal rendelkeznének (bár szerencsére a mutatók egyre jobbak), az Operettszínház most is megmutatta, igenis jó, ha ez így van: a koreográfus Lőcsei Jenő tudta, ki bír el még itt egy spárgát, ott egy szaltót, és kinek kell csak kettővel arrébb lépnie a megfelelő helyen – így aztán a primadonna és a bonviván szenvedélyes kettősei a szubrett és a táncoskomikus szereplők könnyfakasztóan kacagtató jelenetei szabdalták fel, a megfelelő helyen, a megfelelő arányokban keverve a párokat.
Az este folyamán hat különböző jelmezben parádézó Peller Károly és Faragó András minden megjelenése tartogatott nevetni valót, az előadásból mégis Csere Lászlót emelném ki, aki látszólag annyira része volt a darabnak, mintha a XV. századba született volna – komikus jeleneteivel és játékával szinte fel sem lehetett venni a harcot; a közönség csak jól járt vele, amikor a színház a Bajadér egyik táncos-komikus szerepére hazacsábította régi partneréhez, Oszvald Marikához. Belőle egyébként ez a mostani előadás – sajnos – nem hozza ki a legtöbbet, a tőle megszokott lendületességet bár hozza, akrobatikus mutatványainak kevésbé enged teret a Pompadour előadás.
Leo Fall zenéi bár elsőre idegenként hatnak Kálmán Imre vagy Huszka Jenő dallamai között, hamar megkedveltetik magukat a közönséggel, és az előadást most is vastaps zárja.
Egyetlen problémám volt csak az este folyamán: a második felvonás elején, mintha kissé szétesett volna az előadás – az egész nem tartott tovább öt percnél, de arra az öt percre az embernek az az érzése támadt, kihagyták valamiből, mert minden színész a jelenethez vagy a szerepéhez képest indokolatlanul jókedvűen jött színpadra. Azután ez a rövid kis közjáték elmúlt, a jelenet felvette a szereplők hangulatát, és a felvonás végére remek előadást tudhattunk magunk mögött, mint azt már említettem, vastapssal jutalmazva a színészek teljesítményét.
Utoljára mondták