Van, hogy meg vagyok róla győződve, pocsék író vagyok. Na nem, mintha egyébként olyan nagy írónak tartanám magam1 - erről szó sincs - de mégis: bátrabb napjaimon azt hiszem, tudok valamennyire bánni a szavakkal. Olyankor úgy érzem, ha elég ügyes vagyok, rá tudom venni őket, hogy nekem tetszően viselkedjenek; nem is kell hozzá sokat hízelegnem - ez egyébként nagy szerencse, mert nagyon rossz hízelgő vagyok. Épp úgy, ahogy mondjuk nem tudok bocsánatot kérni, ha valakit megbántok, vagy ahogy nem tudom elkapni a labdát, ha felém dobják, épp úgy nem tudok szépeket sem mondani. Néha még akkor is rám tör a "pánikroham", ha dicsérni kellene, mert hiába jön nyelvemre megannyi bók, ha azok csak frázisoknak tűnnek.
De ha toll kerül a kezembe - lett légyen szó akár valódi, akár virtuális tollról -... na, az egész más! Néha azt hiszem, gyávaság - hogy akkor nem látod a másik fél reakcióját, és az megnyugtat és kicsit talán fel is ment. De igazándiból vajon tényleg gyávaság-e papírra vetni a gondolatainkat? Nem tovább tart-e, nem szilárdabb-e egy kőbevésett pillanat akkor, amikor a szavak az új szelekkel tovarepülnek?
Lássuk be, ez ennél sokkal, de sokkal összetettebb dolog. Gyávaság, ha levélben mondod el valakinek, mennyire nem tartod semmire. Vagy taktika - hogy jelezd, tényleg nem tartod semmire...? De bátor dolog a véleményedet, a nézeteidet papírra vetni - tudja meg az egész világ.
De itt álljunk meg egy pillanatra, hagy rántsam magam vissza eredeti gondolatmenetembe. Tudom, hogy a fenti pársor igencsak felületes és sokkal több van mögötte, mint amennyit én itt engedek magamnak, de bátran bevallom, amúgy is kicsinek érzem magam a téma mély boncolgatásához - bár ahogy mondják, aki tudja, csinálja, aki nem az tanítja. Oh, egy újabb közhely. Mostanában nagyon megy ez nekem; kezdek besokallni.
De hol is kezdtem? Oh, igen - az írásképtelenség. Nehéz dolog, elmondom, hogyan kezdődött ez az egész...
Gügyögő kis pólyás voltam még, amikor a nagymamám - azt mondják - minden szabadidejét a kiságyam mellett töltötte, és csak beszélt és beszélt és beszélt. Aztán őt felváltottam én, és csak beszéltem. Aztán telt-múlt az idő, és én olvastam. Nagyon sokat. Amikor megkaptam az első jeleket, meg sem értettem: a humoros fogalmazásoknak vagy a túl hosszú mondatoknak akkor és ott nem volt helyük - állították tanáraim. Sokszor csak úgy, a magam szórakoztatására tollat ragadtam - főleg, ha szomorú voltam, egyedül éreztem magam; ilyenkor mindig azt hittem, a papír az egyetlen barátom. De még ekkor sem jöttem rá, hogy élvezetemet lelem az írásban. Hogy nem jöttem rá? Aztán bejött az internet láz, elkezdtem fórumozgatni és ott mindenki író volt. Persze akkor azt gondoltam, nem kell ehhez semmi több, csak egy kis fantázia, aztán leírom a képet, ami a fejemben megjelenik, majd örömmel zsebelem be a dicséreteket. Ha olvastam egy-két olyan történetet, amiről azt hittem, hogy annál én jobban megírtam a magam mondani valóját, olyankor nagyon büszke voltam magamra; ugyanakkor eddigre már elkezdtem irigykedni a nagy írókra: egész könyveket leírtak. Elképzelték, és leírták. Átgondolták, kitartottak, és megcsinálták. Nahát...
Érdekes módon, csak amikor egyetemre kerültem, akkor merült fel bennem és körülöttem a dolog, hogy leírni a dolgokat nem is olyan könnyű. Nem mindenkinek. Még akkor sem, ha nagydumás az ember. Pedig micsoda kéj órákig a papír fölé görnyedni (most már a monitor előtt, ugye) és csak hagyni, hogy a gondolataid átfolyjanak rá. Szóval lassan elkezdtem erre odafigyelni, és kiderült, hogy ez afféle tehetség - ahogy a zeneszerző hallja a dallamokat, a filmrendező látja a képkockákat, én úgy rendezgetem magamban folyton folyvást a szavakat. Szüntelenül, de tényleg. Még a buszon is úgy gondolkodom, mintha az papírra menne - épp csak nincs nálam papír.
Azt hiszem, az a tény, hogy elmúltam húsz éves, mire ezt értéknek és nem pedig valami mindennapos dolognak kezdtem tekinteni, igen jól alátámasztja a Zsuzsinak azt a meglátását, miszerint súlyos önértékelési zavarban szenvedek. Mindig különleges akarok lenni, de nem látom meg, ha erre egy aprócska esély is mutatkozik bennem. Mert én komolyan hittem, hogy ez teljesen átlagos, írni mindenki tud.
Ezzel egy időben viszont elkezdtek felmerülni az első problémák is. Egészen addig, amíg magától értetődőnek tűnt az írás, olyan volt, mint a vízcsap, amit akkor nyitok meg és zárok el, amikor én úgy akarom. Ám onnantól kezdve, hogy elkezdtem rá tudatosan figyelni, néha görcsös lett az egész. Volt, hogy hónapokig azért nem vetettem egyetlen szót se papírra, mert nem találtam a hangomat.
De szorgalmasan gyakoroltam, és néhány év alatt rengeteget fejlődött a stílusom, az írásbeli kifejezőkészségem egyre jobban kezdett megfelelni a saját elvárásaimnak - amik persze akkor ugrottak mindig egyel magasabb szintre, amikor már egészen megközelítették a kitűzött célt. És ilyenkor jöttek az újabb válságok. Annyira messze voltam attól, amit szerettem volna elérni, hogy az kétségbe ejtett - ráadásul akkor ezt még nem ilyen tisztafejjel láttam, egyszerűen csak azt éreztem, hogy egyik napról a másikra nem tudok írni. És hiába fogtam arra, hogy fáradt vagyok, másnap nem lett jobb. Azt hiszem, ezeken a szakaszokon sok olvasással küzdöttem át magam. Persze ezt is csak utólag tudom, de az is lehet, hogy csak sejtem - a lényeg az, hogy minden egyes könyvvel valami újat tanultam, felszedtem magamra egy újabb stílusréteget; így lesz az íróból író, mint ahogyan a vázából régészeti lelet lesz, ha elég sok porréteg fedi. A rétegeket aztán a saját súlyuk nyomja össze, hogy egy teljesen új anyagot, az ember saját stílusát hozza ezáltal létre. Régen nagyon gyakran megesett velem, hogy ha elolvastam egy szerző könyvét, képes voltam felvenni - akaratlanul is - a stílusát. Pláne, ha egymásután több kötetet olvastam egyazon szerzőtől; ilyenkor inkább levetkőzni, mintsem felvenni volt nehéz az ő - vagy a fordítója - írásmódját. Ma már, ha megpróbálnám, sokkal nehezebben menne, ebben biztos vagyok, de vajon ettől sírjak-e vagy nevessek? Mert mi is volt a kiindulópont? Ha nem megy az írás, az ember elégedetlen magával. Ezen újabb rétegek felszedésével sokat segíthet - ámde!, önmagát levetkőzni egy idő után képtelen lesz.2
Ma már nem hiszem, hogy valaha is képes leszek képet festeni a szavaimmal, bár egy kicsit mindig irigy leszek azokra, akik ezt meg tudják tenni. Titkon pedig reménykedem, hogy ők meg egy ici-picit azokra irigykednek, akik hangulatokat tud átadni a betűkön keresztül, esetleg majd egyszer a távoli jövőben dallamokat...
Van, hogy meg vagyok róla győződve, pocsék író vagyok. De ilyenkor összeszedem magam, mert tudom, hogy ez csak azt jelenti, hogy még van bennem tartás és büszkeség, és legfőképpen igény arra, hogy fejlődjek és jobbá váljak...
1Az Ahol a bölény dübörög című filmben a meghívott előadó Hunter S. Thompsonhoz, már akkor is elismert író, újságíróhoz, intézi az egyik hallgató a következő szavakat: "Dr. Thompson, nekünk, íróknak..."
2 Nem tudom, lehetek-e ünneprontó itt megállni és megjegyezni, hogy vajon nem képes-e ilyen módon bárki megtanulni írni. Ez esetben pedig az egész elméletem omlik össze, hogy valamiben jobb vagyok, mint mások. Továbbá, amilyen pongyola írások mostanában napvilágot látnak, nem fenyeget-e az a veszély, hogy újabb könyvek elolvasása ott gyengíti az emert, ahol az a legjobban fáj?
Utoljára mondták