Meg vagyok rettenve. Nem tudok írni. Úgy értem, nem felejtettem el a betűket, hogy hogyan kell összekötni őket (vagy nyomást gyakorolni rájuk a klaviatúrán (: ) , sőt az is rémlik, hogy ezekből aztán betűk, majd azokból mondatok lesznek. A gond ott van, hogy képtelen vagyok összehozni egy jó mondatot - vagy kettőt. Még ezt a bejegyzést is újra kell(ett) írnom, mert nem tetszett.
Amúgy is akartam még nektek mesélni, könyvről, színházról, mert (ezt a mázlit) mindkettőben szerencséltettem magam (ah, az a Szentivánéji, hiába volt a többedik alkalom, azért csak ah...), de nem merek belefogni, mert ahogyan mostanában alkotok, csak elmenne a kedvetek az ilyesmitől (pedig az a Szentivá... vagy ezt már mondtam? (: ).
Az elmúlt két hét gyenge kísérletei után most ott tartok, hogy egy egyszerű, de meggyőző oldalt összekellene hoznom arról, hogy igenis érdemes foglalkozni azzal, hogy a bulvár hogyan alakult ki, és miért csúszott ez ennyire félre manapság, és hogy mire és hogyan használták régen, és mire használják most, és miért nem jó ez így (mondjuk azért, mert nekem nem tetszik? ((: ), és miért volt érdemesebb dolog régen. Pedig vannak nagy gondolataim - az, amit Te ma bulvárként ismersz, odaát, a tengerentúl már csak elvétve létezik - értem ezalatt a botrányt kavarok, hogy rám figyeljenek - és külföldön, ahol már belefáradtak a mocskolódásba, kezdenek igényesebb irányba elmenni a dolgok. Nem állítom, hogy tökéletes, de egy értelmesebb felhasználási mód. Tudtad például, hogy az első celebek a sírból küldték vissza a hírüket közénk? Később aztán ez beleolvadt, majd kikopott a bulvár "műfajából" - a bulvár, tulajdonképpen az, amiről mindenki beszél. És hol beszél mindenki? Na, jó, ma már ez nem ilyen egyszerű, de régen beszéltek az emberek az utcán, a kávéházakban, a színházakban, operában, bordély- és közösségi házakban... szóval, mindenhol, ahol találkoztak. És persze a helyszín nagyban meghatározta, hogy az emberek miről beszélnek (a helyszín ugyanis, ha jobban belegondolsz, meghatározta azt is, kik vesznek részt a beszélgetésben, ami pedig a közös témát jelölte ki valamilyen szinten).
De ne is menjünk ilyen messzire - vegyünk egy számomra érzékeny témát: színház. Ugye, volt egy időszak, amikor a színház a népnek szólt. És mindenki arról beszélt egy-egy előadás másnapján (máshetén? (: ), hogy a Primadonna a darabban, meg az a helyes kis fiatal színésznő, blablabla. És nem ebből éltek akkor a színházak? Hogy beszéltek róluk? És kik voltak akkoriban (persze könnyebb lenne a kérdés, ha pontosítanám az akkoriban kifejezést (: ) a színésznők? Hát, kora válogatja, minek nevezzük őket - de (nem tudom, miért éppen ez a szó jutott most eszembe) riherongy cafkák voltak, a vöröslámpás házak hölgyeményeinél csak annyival voltak másabbak (tyű, micsoda magyar nyelvtani fordulat), hogy más szabályok szerint intézték az ügyeiket. Félreértés ne essék, sértődés ne legyen, nem rosszindulatból, vagy elítélően mondom, a magam részéről ezerszer inkább élnék akkor, mint most (bár néhányatokat vinném magammal d: ), de ez így volt. Ez az, ami helyett ma plakátokat és reklámokat csinálunk. Látjátok, egy érdemesebb korban nem lenne szükség a kommunikációs szakemberekre. ((:
És mi az érdekes? Valami azért csak ránk öröklődött eleinktől, hiszen (jajaj, (ne) kövezzetek meg, hogy már megint ezzel jövök) megfigyeltétek, hogy mit csinál pl. az Operettszínház az elmúlt cca. tíz évben? Közbeszédtárgyává teszi a színészeit - a színészekkel, és nem a darabokkal csábítja magához az újabb és újabb (valamint a régi) nézőit. És a számokat látva nem is csinálja rosszul.
No, nem akarlak még jobban lefárasztani csapongásaimmal (ha visszaolvasnám most, mint ahogy nem fogom, ezt a bekezdést, bizonyára nehezen követném csak magamat), csak arra próbáltam kilyukadni, hogy ebből, amit itt vázoltam, egy jó stílusú, kulturált hangvételű áttekintést kellene elővarázsolnom, rámutatva arra, hogy igenis, lehetne jól és kulturáltan használni a bulvárt is, csak tudni kell bánni vele.
Na. És pont.
Utoljára mondták