Gondoltál már arra, hogy jó lenne, ha valaki most itt lenne mellettem, meghallgatna, ha mondani akarok valamit, de hallgatna, ha csendet akarok, és átölel, ha arra vágyom? Biztosan... És vajon arra gondoltál-e már, hogy jó lenne, ha lenne valaki, akit meghallgathatok, ha mondani akar valamit, vele együtt hallgathatok, ha arra van szüksége, és néha átölelhetem minden különösebb ok nélkül?
Érezted már, mennyire rossz érzés valakit annyira szeretni, hogy sírj érte? Biztosan... És vajon azt érezted-e már, hogy lehet valakit annyira szeretni, hogy csak azt nézd, neki mi a jó, ő mit szeretne, és mivel tehetnéd őt boldogabbá?
Ezek bár apró különbségeknek tűnnek, a két érzés valójában tűz és víz. És figyeld meg: az emberek 99%-a az előbbi helyzeteket ismeri... Vajon én is ilyen lennék?
Régi gondolatmenet, de a mai napig ettől félek a legjobban. Mi van akkor, ha képtelen vagyok értékelni azt ami most van? Mert én esetleg többet akarok... Mi van, ha utólag majd rájövök, hogy milyen önző voltam? Hogy sosem jó az ami van. Biztosan nem véletlenül jutott ez az egyik embernek, az a másiknak. De mi van akkor, ha folyton csak az jár a fejemben, hogy ha ő kapott, akkor én miért nem?
Mi van, ha teljesen tucatember vagyok, csak annyira el vagyok telve magamtól, hogy ez fel sem tűnik? Mi van akkor, ha már régen feladtam minden elvemet, csak annyra öntelt vagyok, hogy észre sem vettem? Mi van akkor, ha...? És még foyltathatnám a felsorolást, de nem látom értelmét. Egyszerűen csak nem értem, miért ilyen az ember? Miért anniyra telhetetlen mindenki, hogy ahelyett, azt mondaná "szeretlek", inkább azt kérdezi "szeretsz?" És ha szeret valakit, miért nem képes arra, hogy ezt a másik tudomására hozza? Tipikus: "Ugye szeretsz?" "Tudod, hogy így van." Nem lenne egyszerűbb azt mondani: "Szeretlek" - "Én is szeretlek"? Mindenki azt mondja, hogy ez a szó már olyan elhasznált. De ha senki sem mondja, akkor ki használta el? Ráadásul csak az számít, hogy nekünk mit jelent, nem? Kit érdekel, hogy mi a mások véleménye, ha arról van szó, h én ŐT szeretem, Ő meg engem? Nem ez a lényeg? És akkor utánna jöhet a többiek véleménye, szépen meghallgatom, értékelem, elteszem a zsebembe, vagy esetleg kirakom a falra, de ez csak max segít a helyes irányba mennem, de nem ez határozza meg, hogy kit szeretek...
Régi (nagyon régi) levelezésemet nézegetve találtam rá erre a kis monológra - nem, nem egy szakítós e-mail volt. (: A rá kapott válasz viszont megfogott annyira, hogy végigolvassam az eredeti gondolatmenetet is - hát, ilyen mély gondolataim voltak nekem a tinédzser éveim vége-felé járva. Akkor a levél alján még megjegyeztem, hogy talán el kellene indítanom a fenti sorokat egy körlevélben, hátha elgondolkodik rajta valaki - ezt nem tettem meg, így most kárpótolom kicsi énemet azzal, hogy ha nem is küldöm el mindenkinek, de elérhetővé teszem, hátha valaki éppen azt írja majd be egyszer a keresőbe, hogy "csacsiga a szeretet érzéséről". (:
Kicsi énemnek még adóztam annyival, hogy nem szerkesztettem bele a szövegbe, csak kijavítottam az elgépeléseket és feloldottam a rövidítéseket (ha átsiklottam volna egy-kettő felett, sikítsatok), valamint levettem a keretszöveget. Szóval a szöveghez így álljatok hozzá: szépségét a zsenge korom nyers szövegszerkezete adja. (:
Utoljára mondták