"A gyűlölet célt tévesztett szeretet."
Porszívózás közben nagyon ráértem ilyen okosságokon gondolkodni (trehány én - ahelyett, hoyg kihasználtam volna az időt a normál formákon való gondolkodásra :-P), és bár már nem tudom pontosan, hogyan vezettem le, de a főbb mozzanatok még rémlenek. :-)
A fenti mondatot épp a napokban olvastam egy könyvben (a hősnő utalt rá, hogy egyszer régen ezt olvasta valahol, így nem tudom, kié a tulajdonjog), és elkezdtem merengeni ma rajta. A szeretetnek is van több (sok) féle formája. Talán amit a legkevesebbeknek van lehetősége megismerni, mégis a legédesebb szeretet az összesközül, az egy afféle nagyon intenzív dolog. Prózaian szólva "beleadok apait-anyait" ebbe a szeretetbe. A gyűlölet - az igazi gyűlölet pedig: ennek tökéletes párja. Szintén egy nagyon intenzív érzelem. A "nem szeretem" ehhez képest semmi. És ahhoz, hogy valaki így (ennyire) tudjon gyűlölni, ahhoz az kell, hogy nagyon tudja "használni" a szíve és a lelke alkotta megfoghatatlan szervet - és hát nem ugyanez kell a nagyon mély szeretethez is? Nem véletlenül született meg a "szívvel lélekkel" kifejezés. Aki tehát így tud szeretni/gyűlölni, az legalább ennyire tud gyűlölni/szeretni is... Gyűlölni nem bűn. Emberi dolog, legalább anniyra, mint szereni. Rosszindulatúnak lenni... az már igen. De szeretni?
A gyűlölet csak azt mutatja meg, hogy az ember tud érezni. És ennek örülni kell. Mert aki nem tud sírni, az örülni sem fog soha igazán...
Utoljára mondták