Ma egy lépésben több nagyszerű dolgot is tettem (pontosabban tettünk, Katával). Ez persze más, kevésbé nagyszerű következményekkel is járt, úgymint könnyes búcsú a bécsi karácsonyi vásártól. Főként azt hiszem, csak ez. Meg rájöttem, hogy megfelelően össze lehet zavarni ahhoz, hogy ne tudjam a telefonszámomat - vagy legalábbis belekavarodjak annyira, hogy ne legyek biztos magamban. :)
Na de, a nagyszerű dolgok. Nyomozást indítottunk, hogy kiderítsük, hogyan lesz áprilisi tréfa a Szentivánéji álomból, s hogy vajon milyenek a tavaszi tündérek, és akkortájt is szerelmes-e mindenki. Megváltottuk jegyünket az Alvilágba, hogy a Halállal összebarátkozva kiderítsük, mi is történt Erzsébettel, s hogy valóban annyira ellenállhatatlan volt-e, és hogy hogyan is táncoltak ők együtt. És végül, de nem utolsó sorban (bár utolsó a sorban) egy, az arisztokrácia megtévesztésére szolgáló cselszövést kieszelvén megkísérlünk helyrehozni egy olyan tévedést, midőn Baracs István elfelejtett nemesnek születni. Mindhárom tervünk egyenlőre még a messzi jövő ködös távolába vész, de már biztosak, annyira, minthogy decemberben az 1848/49-es szabadságharc idejében teszek egy időutazást, hogy végigizgulhassak egy akkoriban kibontakozó katonaszerelmet... Szóval nagyon. :) És mivel Katával a szereposztással kapcsolatos kívánságaink is nagyon hasonlóak (mondhatni egyeznek :) ), így egy már biztos: együtt sírunk, együtt nevetünk. Tudom, hogy Angol nagyon oda volt Kamarás Mátéért, de egy biztos: én nem így szeretnék megismerkedni vele. De az még odébb van, így nincs más, néha gondolni rá, és szurkolni, hogy bejöjjön a dolog. :)
Jah! És negyedik sor közepe. :)
Utoljára mondták