Budapesti Operettszínház
Zeneszerző: Kálmán Imre
Szövegíró: Julius Brammer, Alfred Grünwald
Dalszövegíró: Müller Péter Sziámi
Koreográfus: Lőcsei Jenő
Rendező: Kerényi Miklós Gábor
Bemutató:2009. március 20.
Szokásos színházas napnak indult - reggel egyetem, haza siet, gyors ebéd, kis kapkodás. Mert persze, hogy aznap kettőig gyakorlatom volt. Na, de sebaj, volt már ennél rosszabb is: vizsgamegtekintésre mentem szoknyában, magas sarkúban illetve ZH-ról is siettem már el az Operett miatt. Arról az alkalomról legendákat meséltek egymásnak a barátaim - én legalább kettőtől hallottam a sztorit. :) Szóval ez csak a szokásos kis kapkodás volt - még arra is volt idő, hogy gombot varrjak a nadrágomra öltözés előtt (igaz, egy kicsivel később indultunk, mint szoktunk). Hihetetlen, de majdnem egyszerre, és a megbeszélt időben értünk oda mind. Nahát, aztán volt nagy izgalom: a Shopping-tercett és a Barbár-tánc régóta nagy kedvencem (az előbbi első hallásra szerelem volt, ha ez számít :)), no meg úgy egyébként is Kálmán Imre. Eredetileg az volt legalábbis, a jelenlegi verzió ettől jócskán eltér, s időben is igyekszik közelebb hozni a jelen kor társadalmához a mű cselekményét (emlékszem, Kero külön aktuálisnak tálalta a színdarabot, mivel az egyik indiai államban épp a bemutató környékén volt uralkodó váltás). Az „eredeti” változathoz képest erősebb szubrett/táncos-komikus vonalat is ígért a csalogató, összesen három szerelmi szállal. Nos, érzelmek terén valóban elég kuszára sikeredett a dolog, ellenben én inkább erősnek éreztem a primadonna és a bonviván szerepét, mintsem a másik két pár jelenlétét – így ebből talán már érezhető, hogy kissé mást kaptam, mint amire számítottam. Nem rosszat, csak mást.
A párizsi Operettszínházban új darab, a Bajadér bemutatójára készülnek, melynek szövegét a sikeres író, Fülöp (Peller Károly) írta, zeneszerzője viszont, a kellemesen bódító indiai dallamokat megszólaltató művész a névtelenség leplébe burkolózik – a sajtó számára legalábbis, a közönségnek (nekünk) azonban hamar fellebbentik fátylat: az Angliában nevelkedett, s onnan néhány hónapja Párizsba átszökött indiai trónörökös, Radjami herceg (Dániel Gábor) ontja magából a szebbnél szebb, lágy dallamokat. A herceg pedig azért adta fejét zeneszerzésre, mert felfigyelt (s beleszeretett) a színház híres primadonnájába, Odette Darimonde-ba (Fischl Mónika), s így akart valahogyan „bevágódni nála”.
A premieren természetesen a sajtó minden jeles (és jeltelen) képviselője részt vesz, így ismerkedik meg Fülöp felesége, Marietta (Bódi Barbi) a fiatal, magyar újságíró gyakornokkal, Szapáry Sándorral (avagy Alexandrosszal :)) (Szabó Dávid), aki első pillantásra beleszeret annyival fiatalabb lányba, s hogy neki imponáljon, azt állítja, régi barátja Radjaminak – s mivel a lánynak pedig a herceg imponál, azzal a feltétellel hajlandó interjút (avagy hálát) adni a fiatalembernek, ha az bemutatja őt barátjának.
Az este folyamán megérkezik Radjami menyasszonya, akit kisgyermekkora óta a madjnai uralkodó asszonyának neveltek, s nevelőnője, a félig indiai, félig francia Simonne (Kékkovács Mara), akik a herceg nagybátyja, az jelenlegi uralkodó súlyos egészségi állapota miatt haza akarják rendelni a herceget, hogy ha eljön az idő, elfoglalhassa méltó helyét a trónon ifjú kedvesével. Mivel azonban Radjami erről hallani sem akar, cselhez folyamodik: azt ígéri az angol Parker ezredesnek (Petridisz Hrisztosz), még aznap este a palotájában megtartja az esküvőjét – amit az angol tiszt az indiai hercegnővel, az indiai herceg pedig a francia primadonnával képzel el. Ehhez azonban, természetesen Odette-nek is lesz egy pár szava… És, hogy senki se maradjon pár nélkül, Simon is belebotlik Fülöpbe.
Nem akarom most olyan mélyen szántó gondolatokkal elemezni az estét, mint szoktam, de néhány név (és teljesítmény) mellett azért mégsem mehetek el szótlanul: ilyen például Dániel Gábor, akinek színészi játékával teljesen meg voltam bár elégedve, a hangja nekem nem csengett elég „puhán” ehhez a szerephez. Ezt sajnáltam egy kicsit (titokban reménykedtem egy Vadász Daniban). Ilyen még az összhatás is: az a furcsán zavaró érzésem támadt néhányszor előadás közben, mintha kicsit szét lenne csúszva a társaság, a „háttérből” többen is mintha első estéjüket töltötték volna a színpadon. Ugyanakkor örömmel vette észre, hogy mind a tánckar, mind az énekkar a szokásosnál kicsit nagyobb szerephez jutott, ez nekem nagyon tetszett, kicsit ellensúlyozta azt a „félreértést”, amit már az elején is említettem. És ha már így szóba került a vidám vonal: az első felvonás alatt kissé már-már kezdtem attól félni, hogy apa egy korábbi jóslata válik valóra, és Dávid lejátssza Kareszt, de szerencsére kiderült, egyszerűen csak sokkal kevesebb szerepe van Fülöpnek, de a megfelelő jelenetekben azért még mindig vitte a prímet – Nálam. És hogy ne távozzak se negatív, se vegyes érzésekkel a színházból ott volt Kálmán Imre zenéje, ami még azt a kevés ellenérzésemet is pozitívvá varázsolta – az indiai motívumok szinte ellenállhatatlanná tették Kálmán amúgy is csodás dallamait.
Az estét még meg is koronázta egy jó időben és jó helyen meghozott döntés is, de ez már egy másik lapra tartozik.
Utoljára mondták