Budapesti Operettszínház
Zeneszerző: Lehár Ferenc
Szövegíró: Viktor Léon, Leo Stein
Dalszövegíró: Baranyi Ferenc, Eörsi István
Koreográfus: Bodor Johanna
Rendező: Béres Attila
Bemutató: 2007. december 13.
Előfordul néha, hogy egy kis ország gazdaságilag csődbe megy. Nagy ritkán az is előfordul, hogy ezt megakadályozandó a nevezett ország vezetősége a szomszédos országokhoz próbál segítségért fordulni – természetesen a gazdasági csődöt titokban tartva fordulnak különböző taktikákhoz (a gerolstein-i nagyhercegnő is az kényszerházasság elől menekült az ifjú suhanc karjaiba, nemdebár?). De az a legritkább esetben fordul elő, hogy egy léhűtőt kineveznek egy fontos állami pozícióba, hogy azután arra próbálják rávenni, vegye el gyermekkori szerelmét, aki a dúsgazdag milliomos özvegye. Lehár azonban rátalált erre az esetre.
Csütörtökre volt jegyünk azon a héten a Rebeccára, amikor kedden felhívtam a megfelelő embereket, hogy következő pénteken ismerkedés Lehárral (ami rám is majdnem annyira vonatkozik, mint rájuk, mert Tőle csak egy-egy dalt ismerek, darabot nem). Nagy körülményesen végül sikerült is jegyet foglalni (nem is rossz helyre), másnap el is mentünk érte. Aztán másfél hétre rá megismerkedhettünk egy tucatnyi szerelem történetével.
Ponte Verde, mint arra már korábban utaltam, a csőd szélén áll. A konzulátuson estélyt adnak, amelyen részt vevőként jelen vannak az ország legfontosabb emberei (egy későtől eltekintve), a két nagy szomszéd, Spanyolország és Franciaország nagykövetei és a híres milliárdos özvegy, Glavari Hanna (Kalocsai Zsuzsa). A helyzet attól bonyolult, hogy a késő követségi titkár, Danilovics Daniló (Dániel Gábor) az özvegy fiatalkori szerelme, akire, mint erre hamar fény derül nem szívesen emlékszik vissza. Bonyolult még attól is, hogy a gróf hasonlóképpen áll az özveggyel. De ez magában talán még nem is okozna akkora felfordulást, legfeljebb egy kínos estét főszereplőinknek, de tudjuk, hogy nem lennének a darab főszereplői, ha ez ilyen egyszerű lenne. A terv ugyanis, a nagykövet részéről (Haumann Péter), hogy Daniló elvegye Hannát, akinek a vagyona így a külföldi bankokból visszavándorolna az otthoniakba, megmentve ezzel a kicsiny országot.
Operettről lévén szó azért a bonyolultsága mellett vicces is. A két vendégnagykövetünk, a spanyol Sebastian Cascade (Sánta László) és a francia Raoul Saint Brioche (Szabó Dávid) is nagy donjuan, míg az előbbi Bogdanovics (Marik Péter) feleségét, Sylviát (Nádasi Veronika) csábította el, az utóbbi Kromov (Langer Soma) hitesével, Olgával (Kékkovács Mara) került közelebbi viszonyba. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mindkét úr fontos tisztséget tölt be a ponte verde-i nagykövettségen. Ám donjuanjaink eszüket vesztik, mikor megjelenik a gazdag özvegy, hiszen egy vastag csekk-könyv mégiscsak sokat nyom a latban. Sylvia és Olga pedig ettől vesztik el az eszüket.
És, hogy a helyzetkomikum biztosan túlsúlyban legyen, a ponte verde-i nagykövet felesége, Valencienne (Geszthy Veronika) szeretője, Rosillon (Vadász Zsolt) szintén jelen van, ám Valencienne, hogy a botrányt elkerülve jó hírét megőrizhesse, úgy dönt, hozzáadja a férfit a gazdag özvegyhez. Rosillonnak ugyan nem tetszik a dolog, de Valencienne kedvéért bármire képes. Eközben pedig a nagykövet határozott célja, hogy kiderítse, ki Rosillon szeretője.
Véleményem szerint egy nagyon jó darabot volt szerencsénk megnézni, tele szép dalokkal, és remek alakításokkal. Külön kiemelném Dániel Gábort, aki ebben az előadásban nagyon pozitív csalódást okozott a múltkori Radjami után (bár kiderítettem azóta, hogy egyszer korábban már láttuk őt is színpadon, a Dr. Bőregér főszereplőjeként), teljesen elégedett voltam vele, sőt. Illetve Mészáros Árpád Zsoltot, aki igazi csapatjátékosként ott segített, ahol tudott – különösen tetszett az ő játéka is. Haumann Péternek viszont már előre megszavaztam az esti alakításáért járó pontot, így lehet, elfogultságomban dicsérném csak, akárcsak Oszvald Marikát, de két olyan színészről van szó, aki mellett nem tudok szó nélkül elmenni, így engedjétek meg: szuper volt. Valamint Nádasi Veronika volt még az a színész, akin nagyon meglepődtem, de nagyon tetszett, a többiekről pedig mindig csupa jót mondok, így lassan már-már hitelét vesztik a Vadász Zsoltot és Szabó Dávidot éltető mondataim, de igazán nehezemre esik akár róluk, akár a lányokról hallgatni (főleg szinte végig zavarban lévő Rosillont alakító Zsoltról – látjátok, csak nem álltam meg…).
A rendezéssel és a díszlettel is teljesen meg voltam elégedve, és nagy örömömre sokkal több arcot megismertem most az énekkarból és a tánckarból is, mint legutóbb.
Nagyon jó este volt, és úgy döntöttem, Lehár Ferenc neve is méltán maradt meg a jövőnek.
Utoljára mondták