Bizonyára mindenki tudja, hogy a gyufa feltalálójára a magyarok lehetnek büszkék. De pontosítsunk a dolgon, Irinyi János zajtalanul gyúló biztonsági gyufája eltér napjaink világszerte használt gyufáitól: a feje ennek még foszfort tartalmazott, s gyártását alig néhány évtizeddel az első elkészített gyufaszál után leállították – a mai gyufát egy svéd egyetemi tanár készítette el először, sokfelé svéd gyufának is hívják ezért. Ám Irinyire akkor is büszkék lehetünk, és nem is jogtalanul.
Ugyanakkor azt már kevesebben tudják, hogy Irinyinek volt egy hű fegyverhordozója, egy ezermester barátja, aki nemcsak, hogy felnézett a fiatal tudósra, de mély hódolattal tekintett a jogász-kémikus-mezőgazdász fiatalember találmányára is. Mikor Irinyi néhány szálat, a hozzá tartozó papírral együtt csatlósának ajándékozott, a férfi, hogy a nagybecsben tartott ajándékot biztonságba helyezze, tokot készített szerzeményeinek: kemény kartonpapírból hajtogatott egy fiókszerűen szétcsúsztatható dobozt, melynek külső felén kapott helyet a gyufák meggyújtásához szükséges papírdarab is.
A világ első gyufásdoboza generációról generációra szállt a családban, és bár a gyufaszálak már rég elkallódtak, a skatulya minden költözést túlélt, azt minden apa tovább adta a fiának. Így került ki az idő múlásával az országhatárok közül is: egy Angliában letelepedő déd- vagy ükunoka vitte ki magával, s minden vendégének büszkén mutogatta a családi ereklyét.
A(z akkor) legifjabb Irinyi egyébként örökölte felmenője újdonságokhoz és újításokhoz való vonzalmát, és az akkoriban még ritkának számító automobilok nagy rajongója volt. Mikor egyszer egy barátjától fogadáson nyert egyet, a vesztes gondolta, kicsit megvicceli magyar barátját, és néhány nap múlva, mikor a nyereményautóval megérkezett, az olyan aprócska volt, hogy belefért még a féltve őrzött családi ereklyébe is – s így született meg a világ második Matchboxa, a kisautó.
Utoljára mondták