Budapesti Operettszínház
Írta: Kevin del Aguila (szövegkönyv)
Zeneszerző: Gery Adler, Michael Partick Walker (zene, dalszöveg)
Magyar szöveg: Kerényi Miklós Gábor, Somogyi Szilárd
Dalszöveg fordítások: Müller Péter Sziámi
Rendező: Somogyi Szilárd
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Bemutató: 2007. március 29.
Kicsit nehéz egy olyan előadásnak leírni a történetét, ha ilyen konkrétan nincs is. :) Vagy ha mégis, azt nagyon röviden össze lehet foglalni. De azért megpróbálkozom.
Adott öt srác: Matthew (Bálint Ádám - akinek tényleg jó a segge, és tényleg van róla véleményem: pozitív véleményem :) ), a "főnök"; Mark (Száraz Tamás - aki volt Picasso Barnchos, kicsit furi, mégi egész ügyes srác), Matthew pártfogoltja, ő tanította meg neki, mit is jelent a vallás; Luke (Imre Sebastian - ő pozitív csalódás volt nekem, mert egyszer láttam, de akor nem alakult róla ki semilyen véleményem, de most tényleg nagyon jó volt), aki szintén a srácok jóságának köszönhetően lehet még mindig itt; Juan (Kerényi Miklós Máté - és még mindig nem láttam operettben, pedig operettszínésznek ismertem meg :O, emellet úgy tűnik, inkább ne akarjon sokat spanyolul beszélni :P), aki valójában Antonio, és egy mexikói (Tijuana) zárdában nevelkedett árva; és végül Abraham (Szabó Dávid - juj, ő micsoda arc!, de most nem ő vol az, aki a legjobban lenyűgözött), a zsidó fiú, aki épp arra járt, a banda megalakulásakor, így vették be őt is, mint szövegírót. Illetve ezen kívül adott egy koncert turné, a Vár egy hely turné, annak is az utolsó állomása, a Broadway-n. (Bezony-bezony, oda kellett mennünk értük :P). Végül adott a cél: a koncert közönsége lelkeinek megmentése. Van egy szuper kis kütyü, amivel ezt mérni lehet, és minden egyes dallal az a cél, hogy az elveszett lelkek közül minnél több megtalálja a helyes utat. És miközben szépen ahladnak a fiúk céljuk elérése felé, egyre több dolgot tudhatunk meg a bandáról - megalakulásukat, azt, hogy hogyan lettek ők az isteni hang szószólói (illetve éneklői), illetve az egyes tagok életének legfontosabb mozzanatait is sikerül megismerni a koncert végére. A dolgok nagyon szépen haladnak, ámde ezzel együtts em kerülhetők el a szomorú, nosztalgikus, olykor targikus mozzanatok, pillanatok, gondolatok sem, sőt, a darab végére fény derül egy talán visszafordíthatatlan folyamatra is.
A darab tele van igazán elgondolkodtató dolgokkal, és olyan igazi mondanivalója (is) van.
Mint azt talán tudjátok (aki nem, az most megtudja), az Oltári srácok a Tháliában megy. No mármost, mi a harmadik sorban ültünk, többé-kevésbé a közepe felé. Aki volt már a Tháliában, az tudja, hogy ott elég közel (nagyon) van a színpad a nézőtérhez (az én kis elkéyneztetett személyem pedig hozzá van szokva a zenekari árok nyújtotta távolághoz :)), így a harmadik sor olyan forcsán kettős érzést keltett bennem. Ha az ember tudja nagyjából, hoyg mire számítson (koncert musical, és itt a koncert a hangsúlyos rész :) ), akkor maga a darab tényleg igazi élmény volt, tényleg sokat mondó. Így a következő pár mondatban ettől teljesen függetlenül szeretnék megjegyezni pár dolgot. Tehát, harmadik sor. Zavaró volt benne a közelség, mert mivel főként a színpad elejét használták ki a srácok, nem pedig kitöltötték a teljes színadot, nem mindig (sőt, többnyire nem) lehetett átlátni a teljes színpadi képet. Ugyanakkor hihetetlen élmény volt, hogy nem csak egyszerűen láttuk a színészek arcát, hanem láttuk, hogy hogy néznek, láttuk, a szomorú jeleneteknél szinte csillogni a könycseppet a szemükben. És ez talán egy picit kárpótolt az imént jelzett "gondom"-ért cserébe.
Köszi, csajok, hogy hagytátok magatokat rábeszélni (OK, anniyra nem kellett győzködni senkit :) ). Húú, és az előadás utáni nosztalgia... Na, az vicces volt. ÉS a nagy tanulság, hogy Katy járt jobban azzal, hogy egy bizonyos e-mailt nem ért meg már évekkel ezelőtt. :D :P
Próba-, és előadásképek megtekinthetők itt; az 50. előadásról pedig itt találtok képeket. Igaz, nem a mi szereposztásunk, de...
Utoljára mondták