Budapesti Operettszínház
Író: Frank Wedekind
Zeneszerző: Duncan Sheik
Szövegíró: Steven Sater
Magyar szöveg: Kerényi Miklós Gábor, Somogyi Szilárd
Rendező: Somogyi Szilárd
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Bemutató: 2009. február 7.
Igazából először nem találtam rá a megfelelő szót. Van egy sorozat (Law & Order - special Victims Unit), amit, ha tehetem, megnézek. Persze, csak a tévében. Nem arról van szó, hogy olyan szuper jó sorozat lenne. A New Yorki rendőrség, szexuális indíttatású, illetve kiskorúak ellen elkövetett bűncselekményeiben nyomozó ügyosztály. Mire megnézel egy részt belőle, kész vagy. Van egy nő, véresre verve, megerőszakolták, meghalt (jobb esetben nem hal bele, de sokat nem váltaozat a dolgon), aztán van egy-egy jelenet foszlány, és egy összerakott történet a nőről. És akkor jön az érzés. Nem tudom máshogy megmagyarázni, Mami sem értette igazán. :) Aztán tegnap délelőtt kerestem képet a Broadway-on készült CD-hez, és akkor futottam bele egy, a darabról írt amerikai kritikába (amit most csakazértsem találok :s), mely a találó "shocked" jelzővel illette a darabot - illetve azok nézőit. És igen, azt hiszem, tényleg ez a jó szó rá. Sokkolt. Csak az a különbség, hogy a sorozat egy-egy része után elmegyek aludni, és másnapra elmúlik az érzés, most pedig sokkal valóságosabbnak hatott az egész (félreértés ne essék, nem egy halott, megerőszakolt nő utáni nyomozás a darab velje!), és azóta is itt van. Nem akar itt hagyni. Ezzel együtt (ennek ellenére, vagy inkább éppen ezért?) az egész, a maga naturalisztikus módján nagyon hatott rám, és nagyon pozitív véleménnyel vagyok róla. De az érzés azóta piszkál...
A történet - nem röviden, de azért nem is túl hosszan:
Alapvetően egy időtlen műről van (sajnos) szó, de azért valamenniyre be lehet lőni a múlt század elejére (a XX.-éra) talán. Egy német városkában vagyunk, főszereplőink pedig az ébredező szexualitás korában lévő gyerekek. Ez még nem is lenne probléma, de az ő idejükben ez egyike volt azon témáknak, melyről jobb volt bölcsen hallgatni - mind gyereknek, mind szülőnek; és hogy ez menniyre így volt, már az első jelenetben hangsúlyt kap, és ez csak fokozódik, ahogy haladunk előre. A darab középpontjában Melchior (Angler Balázs) áll, aki már nem hisz a kor szellemében, és egy (majdani) jobb világról álmodozik, ő az örök lázadó. Barátja, Moritz (Pirgel Dávid) az iskolai kihívásokkal is meg kell küzdjön ("Apa belehalna a szégyenbe, ha megbuknék"), ugyanakkor képtelen nem odafigyelni Melchior "tanítására". Wendla (Vágó Bernadett), Melchior kisgyermekkori barátja, aki Melchiorral ellentétben nem dacból lázadó típus, azonban kíváncsisága és akaratossága mégis hasonlóvá teszi őket ("Akit nem vernek meg, azt nem is szeretik igazán. Engem még sosem vertek meg! Tudni akarom, milyen az!"). Azt hiszem, mondhatom, hogy ők a főszereplők. Ott van még a fel-felbukkanó Ilse (Vágó Zsuzsi), akit a családja utcára rakott (vagy talán ő maga szökött meg hazulról), és azóta senki sem tudja, mi van vele - mindezt csak azért, mert a kislányból kezdett nő lenni. Hasonlóan járt - ha jól sejtjük - Martha (Simon Boglárka) is; és hogy teljes legyen a kép Ernst (Zádori Szilárd) és Hanschen (Pásztor Ádám) (bár ebben lehet, rosszul emlékszem, és Ernst és Georg (Kocsis Dénes) volt a két srác, aki) szintén nem igazán találja még a helyét a világban. Persze fiúk is és lányok is, mindenki épp most nő fel, így nem könnyű senkinek sem. Egy olyan világba csöppenünk, amiről a szívünk mélyén mindig azt reméltük (és reméljük, még most is), hogy valójában nem létezik. Akárhogyan is, de ha valamiről nem beszélünk, az így, vagy úgy de rosszul fog elsülni. És azok a családok, akiknél a gyerek gyerek, a felnőtt felnőtt, és nincs semmi köztes lehetőség, vajon mekkora kárt tudnak okozni maguknak? És akik szemethúnynak mások bűnei felett? Vagy azok, akik képtelenek belátni, hogy a gyerek igeni felnő? Ha hiányzik a kommunikáció? A darab tulajdonképpen összesűríti ennek a korosztálynak minden problémáját, úgy két és fél órába. Megrázó és mégis lenyűgöző.
Somogyi Szilárd bizonyára hozzászokott már a kis színpadokhoz (a Tháliában is megy két saját rendezése), mert méretbeli korlátok csak addig voltak zavaróak, míg el nem kezdődött a darab, onnantól - még amikor (majd) minden szereplő színpadon volt is, nem látszott túlzsúfoltnak a tér egyáltalán (halkan megjegyzem, a Szentivánéji álomban, ami az Operettszínház nagyszínpadán megy volt egy vagy két ilyen jelenet!); és az, hogy a teljes díszletet gyakorlatilag néhány nagy műanyag kockán egy-két függönyön kívül semmi nem jelentette, utánozhatatlan hangulatot adott a darabnak. (Persze a fényjáték, és a szereplők szinte folyamatos váltakozása...) Lényegében a darab tualjdonképpen benyomás (illetve azok sorozata) volt, nem pedig látvány (bár annak sem utolsó).
És egy ilyen este logja nem múlhat el anélkül, hogy meg ne említsem Szilveszter hm... mindig lenyűgöző játékát - amikor a tanárúr gyarkorlatilag arconköpte Moritzot, közelebb kellett volna lennem :P. De viccet félretéve meggyőző volt, és le a kalappal a 20 mp alatt átöltözős teljesítménye előtt. (Hasonló szitu van állítólag a producerekben is egy.) És akkor az udvariasság azt kívánja, hogy megemlítsem, hogy a felnőtt nő(k) szerepét Bajcsay Mária játszotta, aki ellen szintén nem lehet egy rossz szavam sem - főleg anyának volt nagyon jó.
A fiatalok (és akor itt, mielőtt még tovább mennék megemlítem a fel nem sorolt szereplőket: Anna (Kiss Tünde), Thea (Zalatnay Flóra Lili), Otto (Kádár Szabolcs)) is teljesen jól helytálltak - igaz, egyik-másikuknak érezhetően első szerepe (és nagyon kevesedik előadása) volt ez a darab, de legyünk őszinték: valóban van benne kihívás - már csak maga a téma miatt is.
Utoljára mondták