Augusztus elején-közepén, az utolsó pillanatban (egy-két napra rá, hogy Katynak panaszkodtam annak elmaradása miatt) kiderül: mégis csak lesz idén családi nyaralás; mégpedig egy már bevált helyszínen: a balatonkenesei Honvéd kempingben. A helynek eddig kétszer (most már háromszor) volt része abban a szerencsében, hogy tiszteletünket tettük benne - s kifejezetten pozitív élményekkel távoztunk; igaz, ez nem feltétlenül a kempingen múlott, de volt már olyan nyaralás, hogy idő előtt távoznunk kellett a helyszínről, annak elviselhetetlensége miatt. :( Először, négy éve voltunk ott: akkor sátraztunk, lakhelyünk ajtajából csodálatos kilátás nyílott a Balatonra, az éjjeli horgászok padjára, és az egyik lépcsőre, s természetesen a szinte már-már a kempinghez tartozó hattyúkra. Ebben az évben tettük azt a megfigyelésünket, miszerint több veterán lakókocsi is részét képezi a helynek, s ezek egy része kiadó, másrésze állandó tulajdonossal rendelkezik (ez utóbbiak gazdái 90%-ban német nyugdíjas házaspárok, akik áprilistól októberig szünet nélkül itt töltik idejüket). Ezen felbuzdulva következő évben tehát egy nagyon szerencsés (bár akkoriban előttünk ismeretlen) fordulatnak köszönhetően a kemping legnagyobb, legkényelmesebb és legkelendőbb lakókocsijában találtuk magunkat nyaralás címszóval. A rákövetkező évet kihagytuk (Szilvásváradon voltunk és főleg költöztünk), majd idén jutottunk el újra - ezúttal két kisebb, ám nem kevésbé takaros kiszuperált lakókocsi boldog lakóiként - sőt, családunk létszámát gyarapítva is egyel a nemes esemény alkalmából. Történt ugyanis, hogy három nappal az indulás előtt legifjabb tagunk (ha Dorkát nem tekintjük), a szinte már családtag Gabi jelentette ki, hogy nem szereti a nyári ovit (bár ő kissé erősebben fejezte ki magát), mire Anya felajánlotta Neki, tartson velünk eme balatoni kiruccanásunk alkalmából. Gabi kapott is az alkalmon, s indulás előtti nap családjával együtt tiszteletét tette szerény hajlékunkban, hogy a másnapi indulás az ő jelenlétével, és zökkenőmentesen zajlódjon le. Így is történt, s Gabi olyannyira nem akart minket zavarni az utolsó percek lázas kapkodásában, hogy több, mint félórával indulás előtt már a kocsiban ült, a helyén, szép-rendesen bekötve, ahogyan azt illik. :) No, de lássuk szépen napokra bontott beszámolómat. (Vigyázz! Hiperhosszú és unalmas. :))
ELSŐ NAP - A megérkezés
Mint az nyilvánvaló, és a címben is benne foglaltatik: az első nap a megérkezésé, új lakhelyünk elfoglalásáé volt. Nem kívánván ecsetelni az út viszontagságait (a teherautót, ami közel félútig elkísért minket; a csomagok sokaságának következményeként fellépő helyhiányt...), sem örömeit (a társasozást a kocsiban...) a kempingbe való boldog megérkezésnél kezdem beszámolómat. Az eredetileg lefoglalt egy lakókocsi helyett végül kettőben szállásoltuk el magunkat: lett így egy gyerek és egy felnőtt lakhely. A bepakolást igyekeztünk minél hamarabb, és a munka minél igazságosabb megosztása mellett elvégezni, elvégre a társaságból többen már órák óta másra sem vártak, mint a finom Balaton-vízben megmártózni. A pakolás végeztével tehát, míg a felnőtt osztag elment vizet és néhány alapvető élelmiszert (fagyi :D) vásárolni, mi, fiatalok végre megáztathattuk magunkat. Kellemes fürdőzésünknek két dolog szint egyszerre történő bekövetkezése vetett véget: a másik osztag megérkezése, illetve többünk éhségének felbukkanása. A kellemes, nyári hangulatban elfogyasztott késői ebédet követően teljes létszámban vonultunk vissza a vízbe egy kis pancsira egy labda, és Hal kíséretében. (Ezt megelőzően persze nem maradhatott el a mindig szükséges kávé - most épp a büféből, a két lánynak jeges-, a kicsinek tejes-, míg a szülőknek tejszínes kávé formájában.) Miután kellőképpen kiáztattuk magunkat, megszáradván elhagytuk a kempinget egy kellemes séta kedvéért, hogy felfedezzük magunknak (ismét) a kikötőt, a strandot, a gazdag szállodákat - egyszóval a belvárost. Öcsi vacsorára betolt egy egész lángost, ami lássuk be, nagy szó egy olyan egyén esetében, aki máskor egész nap nem hajlandó enni - szinte semmit. Visszaérve Gabi kakaózott, mi boroztunk, de azért, hogy legyen bennünk valami közös, mindnyájan leültünk kártyázni ugyazon asztal köré. Az első fürdésünk zökkenőmentesen zajlott - annál kevésbé az első éjszakánk, de az első riadalom után mind megnyugodtunk, és reggel Apa keltett minket a reggeli fürdőzéshez.
MÁSODIK NAP - A kilátótoronyban tett látogatásunk, és egy fagyi szomorú halálának története
Mint már fentebb említettem volt, reggel apa telefonjára keltünk, hogy indulnánk már neki a nagy fürdőzésnek. Nagy (vagy talán nem is akkora) meglepetésre Gabi legalább olyan hamar indulásra készen állt, mint amilyen fürgén ajánlkozott, így az aznapi első merülésünk hármasban történt. Mire kijöttünk a vízből az ígért kávé ugyan még nem készült el, ámde lelkes kis társaságunk minden további tagja a parton sorakozott, a nagy vízimádókra várva. Gyors átöltözést követően tehát elkészítettük a kávét és a kakaót, s míg ezeket elfogyasztottuk, szépen megterítettünk reggelihez az általunk étkezőnek kinevezett elősátrunkban. Reggeli után tehát látogatást tettünk a kilátóban: útközben megcsodáltuk a kurucok búvóhelyéül szolgáló kis bejáratú, de azért mégiscsak kellemesen tág barlangokat; a helyi temetőt, ami valójában - és erre minden évben rá kell döbbenünk - nem látványosságként, mint régi hangulatú temető áll a séta út mellett, szimplán csak nincs elkerítve az úttól; és nem egy helyen a kilátást, ahol a fák nem takarták azt el, és alkalmunk nyílt némi lehetőséget találni a pihenésre. Fényképező hajlamom különös fintora, hogy egy jól elkapott kép érdekében késői érkezésemkor a toronyba magába Öcsi már lefele igyekezett volna. De fent is volt időm végre csodálkozni - mint minden eddigi évben -, megkeresni a város érdekesebb pontjait, és persze félni lefele nézni. A lefele utunkon, hogy az ne legyen oly hasonlatos a felfele irányúhoz Gabi eldöntötte, pillangót fog. (Felfele bodobácsot kerestünk.) Ezen irányú erőfeszítéseit az út vége felé ha nem is könnyen, de végül siker koronázta, így kis híján sikerült meggyilkolnunk egy pillangót, pusztán szárnyainak összefogdosásával. A természet nagy barátainak boldogan jelenthetem: pillangó úr (vagy hölgy) semmilyen nagyobb kárt nem szenvedett, s fogsága végén boldogan szárnyra kelt. Szintén útban visszafele történt a címben már előrevetített sajnálatos haláleset is - némi innivalóért, egy kis vacsorára valóért és némi nasiért (ez lett tehát a fagyi, pontosabban jégkrém) betértünk egy kisboltba. Ki-ki kiválasztotta a neki legszimpatikusabbat, majd teljes lelkinyugalommal indultunk tovább, hiszen már biztosra vehettük, se szomjan, se éhen nem halunk a következő ebédig. Ez a nagy lelkinyugalmunk azonban, legnagyobb sajnálatunkra nem tartott tovább az első zebráig, ahol is egyikőnk jégkréme öngyilkos lépésre szánta el magát, s lefordult az őt tartó pálcikáról. Mind nagyon szomorúak voltunk, és a társaság azon tagjai, akik nem szuicid hajlamú jégkrémmel rendelkeztek, sorra feljaánlották annak az egynek a sajátja egy részét, és mind nagyon sajnálkoztak az eseten. Hogy pórul járt egyikőnk megvigasztalódjon, mindenki, aki hajlandóságot mutatott effélék fogyasztására, egy-egy tejszínhabos-vaníliafagyis-csokiszirupos jegeskávéval ünnepelhette a kempingbe való visszatérésünket. Ez minden szomorúságunkat - ha ugyan komolyan éreztünk effélét - elkergette, s az ebéd már ismét teljesen felhőtlen hangulatban telt. Délután megint pancsi következett: Hal, egy felfújható frizbi, két karúszó és ugyanennyi búvárszemüveg társaságában. Mikor mindnyájan úgy éreztük, kellően kipancsoltuk magunkat, még kártyáztunk egyet a parton száradás közben, s mikor megéheztünk, engedtünk a büféből való vacsoraválasztás vágyának (hiszen mennyivel kellemesebb, ha kiszolgálják az embert), s ki-ki pizza vagy rántott sajt illetve sült krumpli fogyasztásával kellemeskedett magának. A bor/sör/gyümölcslé persze elmaradhatatlan volt. Vacsora végeztével kellemesen elfáradtunk, így már nem sok volt hátra a fürdésig - és bár már kevésbé ment egyszerűen, mint előző nap, ugyanis Öcsiben még hűen élt a korábban látott óriáspók látványa, a félelmet végül csak leküzdötte, és szerencsésen, mindnyájan tisztán kerültünk ágyba estére. Az éjszaka eseménytelenül telt, de csak akkor, ha nem vesszük figyelembe hogy reggelig többször felébredtem mind én, mind Szasza, hiszen a fülledt meleg időt még tetézte Gabi rúgkapálózása is.
HARMADIK NAP - Utazás Balatonfüredre, aholis Öcsi felülbírálta borfogyasztási szokásaimat
Másnap a reggelit megelőző fürdőzésünket folytattuk reggeli után is, így töltvén a kemping területén a délelőttöt. A korábban kinézett vonathoz igazodva pancsoltunk, majd hagytuk el szomorúan a vizet, hogy aztán egy fincsi kávé elfogyasztását követően megkezdjük aznapi kirándulásunkat. A vonatállomást gyalog megközelíteni nem telt sok időbe, bár igaz, ami igaz - voltak akadályoztató körülmények, úgymint macskák megcsodálása, kertek megfigyelése, és persze az elmaradhatatlan bodobács-kereső hadjárat. Ha emlékezetem nem csal, ez volt az a dicső nap, mikor végre találtunk egyet. A lényeg tehát, hogy kényelmesen elértük a vonatot, az indulási hátralevő, megközelítőleg húsz percet pedig az állomásépület várótermében kő-papír-ollóval, majd ennek különböző bővített változataival töltöttük. A vonaton, miután kifényképezkedtem magam, szintén nem hagytunk magunknak lehetőséget unatkozásra, Szasza ezt a nagyjából fél órát pihenéssel töltötte, Gabi meg én barchopáztunk (bárhogyan kelljen is írni ezt a szót), Anya és Apa pedig - bár a játékban számottevően nem vettek részt, aktívan figyeltek, s a nehezebb részeknél segítségemre voltak. (Gabi nem szorult segítségre e téren.) Miután megérkeztünk Balatonfüredre Szasza vette át az idegen vezető kitüntető szerepét, hiszen régebben nyarainak jelentős részét töltötte ebben a faluban/városban. A sors végül az arcunkba kacagott, hiszen Szasza csakhamar elvesztette a fonalat, míg Öcsi, mikor leértünk a partra igen nagy hasznunkra volt a tájékozódásban. Az, hogy belefutottunk egy borfesztiválba, nem ért minket váratlanul - nem egészen mentesen minden hátsó- és elsőszándéktól, még utazásunk kezdetét megelőzően tájékozódtam, milyen rendezvényekre számíthatunk a környéken; a Balatonfüredi Borhetek volt az egyik. A partra leérvén tehát apró fabódék mellett haladtunk el, melyek közül az első kettő ajándéktárgyakkal kereskedett, míg a maradék - kettő kivételével, melyek sült kolbászt és hasonló finomságokat árultak - a hozzá tartozó borászat termékeit volt hivatott reklámozni a kedves vevőknek, és megkedveltetni a kedves vevőkkel. Az első kellemes meglepetés akkor ért, mikor szembetaláltam magam a már évek óta a kívánságlistámon szereplő Balatonos strandtörülközővel - egy régi szokásomhoz híven ugyanis szeretek minden vízpartközeli nyaralásomról egy, a helyhez köthető türcsivel hazatérni. Idén sikerült beszerezni tehát egy világoskéket, rajta a Balaton körvonalaival. Ezután Borszakértőnk vezetésével végigsétáltunk a már fentebb említett fabódék között, majd innen tovább haladva, egy kis kitérővel a kórház előtt fakadó forrás felé, egy ebédelésre alkalmas helyet kerestünk. Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy a legmegfelelőbb helyet találtuk volna meg, az illetékesekkel készült rövid riport ugyanis arról tett tanúbizonyságot, hogy a lángos nem volt elég levegős, a kolbász pedig, amellett, hogy a színe inkább a véreshurkára emlékeztetett, kifejezetten ízetlennek tetszett; ennek ellenére - átmenetileg legalábbis - sikerült jóllaknunk annyira, hogy bele merjünk vágni a borkóstolós kalandunkba. Két fajta fehér bort kóstoltunk, de mivel reklámnak itt helye nincs (persze derekasabb lenne, ha megmondanám kereken, sajnos nem emlékszem már, melyikeket és kiktől :)), ezekről elég legyen annyi, hogy mivel egyik száraz, a másik félszáraz volt mindkettő nagy sikert aratott személyemnél. Nem szabad azonban megfeledkeznem a két pohár elfogyasztása közötti közjátékról sem, midőn megítéltettem ifjú vendégünk által. A történet ott kezdődik, hogy előző este ittam egy pohár bort a pizzámhoz, mikor is Öcsi máris kifejtette a nem túl kedvező véleményét eme szokásomról. Ezen a napon megígértem Neki, hogy ha Apa, a kasszás is jóváhagyja, játszhatunk egyet A Játékkal - bizonyítván ezzel magamnak is, mily nagyszerű tud lenni egy ilyen egyszerű kifogás időnyerés céljából. Öcsi azonban nem díjazta ennyire nem túl kreatív időhúzásomat, és mikor a felénél tartottam az első pohár boromnak megkérdezte, hogy vajon miért iszok annyit, majd kedvesen jelezte, hogy ennek az lesz a vége, hogy be fogok rúgni. :) Szerintem csak irigykedett, mert ő sima gyümölcslevet ivott. :D No, de ezen nehézségeken is túl estünk, hármat is játszottunk, sőt, az állomásra kiérve újabb három menetet letoltunk a helyi kocsmában, míg a vonatra vártunk. A hazafele út hasonlóan szórakoztatóan telt, mint odafele - a legnagyobb különbség valószínűleg Szasza számára mutatkozott, aki beszállt a játékunkba, és olyan elmés fordulatokkal segítette a játékot, mint mikor én igenlő választ kaptam arra vonatkozólag, hogy vajon az aktuális tárgy kicsi-e, ő megkérdezte, hogy vajon nem nagy-e. Öcsi persze szigorúan betartotta a mindenki kérdez egyet szabályt. A hazasétánál aztán beszereztem magamnak egy új Gabi-alakú hátiszákot, mert szegénynek feltörte a Szandi a lábát. A délután mindenesetre kellően kifárasztott minket ahhoz, hogy az esti kártya-partyt kihagyva hamarosan a zuhanyzók fele vegyük az irányt, majd elvonuljunk - ki-ki a maga fekhelyére.
NEGYEDIK NAP - Dupla csalódás Balatonalmádiban, majd kicsiny társaságunk gyarapodása
A negyedik napot, mint az bizonyára sejthető - ismét úszással kezdtük, ezt a kávé, majd a reggeli követte. Az e napi programot délelőttre terveztük be, mert késődélutánra vendégeket vártunk, akik annak rendje és módja szerint, alig két óra utazást követően meg is érkeztek - no, de ne szaladjunk ennyire előre. Reggeli után tehát a már jól ismert vonatállomás felé vettük az irányt, utunkat csak nagyon kevésszer szakítva meg, az ifjú úrral ügyelve arra, hogy betartsuk az előző este kialakult szabályt, miszerint Verától (nagyon) lemaradni nem lehet. Sokkal inkább időben érkeztünk az állomásra, mint előző nap - ennek legfőbb oka pedig az, hogy rosszul emlékeztünk a vonat indulásának időpontjára; ez azonban nem tört le annyira bennünket, ugyanis volt időnk választ találni előző napi vitánk tárgyára, miszerint az általam fecskefészeknek ítélt, Gabi által darázsfészeknek mondott lakhelyeket jobban megfigyeljük. Így sikerült tanúinak lennünk két fecske-gyerek ételért való versengésének, illetve mama és papa jóindulatú etetőhadjáratának. A vonatút most sokkal rövidebbnek bizonyult (és az is volt), mint előző nap, hiszem mindössze pár megállót mentünk: célállomásunk Balatonalmádi volt, ahol regeteg az éhes kacsa, és a Balaton környéki legfinomabb lángost adják. Az állomásról az első utunk ahhoz a bazároshoz vezetett, ahol Halat vettük - itt gyors körülnézés után Öcsi gazdagodhatott egy 'valamivel', illetve mi egy nagyon jópofa, vidám labdával. Az első csalódás akkor ért bennünket, amikor rájöttünk, a rengeteg kacsa már elköltözött valahova, helyettük egy pár marék halat ettettünk meg hát. Kárpótolt eme szomorú tényért az az örvendetes esemény, hogy egy vándorcirkusz épp ott, a parton verte fel táborát, így két pónit is kikötöttek a kerítés mellé, bizonyára nem simogatás céljából - dehát az ember ilyenkor ellenállhatatlan kísértést érez, és ha el sem zavarják onnan a helyi dolgozók, nincs is mitől félnie. Így hát pónit simogattunk. A második csalódás a lángosos igen elutasító viselkedése volt, amin közülünk páran annyira felháborodtak, hogy ott több, mint húsz perc hasztalan várakozás után ott is hagytuk őket, egy másik, jóval szimpatikusabb helyet keresve. Találtunk is egyet, egészen a sétány elején, a Napfény büfét, ahol sokkal bőségesebb választékból, sokkal figyelmesebben szolgáltak ki (illetve egyáltalán kiszolgáltak); és ahol, a büfé elnevezésének következményeként az ebédet - főleg a törpe részéről - énekléssel töltöttük. Ezután hazafele vettük az irányt, megnehezítve azonban a saját dolgunkat, és elrontva egyik társunk kedvét azzal, hogy először a vonatot, azután a buszt sikerült pár perccel lekésnünk. Így több, szűk egy órát töltöttünk az autóbusz pályaudvaron, nem éppen szerencsés hangulatban, de a várakozásért kellemes meglepetésben volt részünk, midőn a buszjegyeket fizettük ki - három gyerekkel már nagycsaládosnak számítottunk, mint olyan, és Almádiból Kenesére 120 HUF-ért jutottunk el. Összesen. A megérkezést, majd a kávét követő részét a délutánnak a vízben töltöttük, majd száradás után a várakozásból hátrelévő nem túl sok időt egy kártyapartival próbáltuk elütni. Nem volt még nyolc óra, mikor Öcsi szülei, kutyástól, söröstől és minden egyéb hasznos felszerelésestől megérkeztek. A hátralévő időt tehát - értelemszerűen idegenvezetéssel és kutyázással töltöttük, Dorka összeismerkedett egy spitz-cel (akinek, mint azóta megtudtam Black Orange névre hallgatott a színe; illetve fellelkesülvén a témán a Red Sable elnevezést is találtam rá, szóval ha ez a kettő nem ugyanaz, akkor nem tudom eldönteni, melyik lehetett, de nagyon szép volt :)), Mari a gazdijával (Anya már régebbről ismerte a hölgyet, így mondhatni, nekünk családi ismerősnek számított), és a két kutya közti elképesztő összefüggések megállapítása következett. Amúgy ebbe a napba, a megélt izgalmak miatt már nem sok minden fért, így sörözés, vacsora, és egy kis további költözködés és átrendeződés után már csak fürdés volt, meg alvás. Nyugodt alvás - senki sem rugdalt, vagy csapkodott minket. :)
ÖTÖDIK NAP - Briard tábor, magyar szürke, és további borkóstolók
A szombatunkat egy, a mi nyaralásunkkal párhuzamosan zajló program, határozta meg, amiben újonnan érkezett társaink is érdekeltek voltak - vagyis egy kisebb briard összejövetel nem olyan nagyon messze, Balatonudvardiban. Itt kerül ugyanis hagyományosan megrendezésre a nyár utolsó hétvégéjét lefoglaló, önszerveződő Briard találkozó és tábor. Dorka miatt el kellett néznünk ide - és milyen jó is tettük, láttunk egy öreg, két nagy meg egy kicsi fekete briardot, a 'hagyományos színűből csak kölyök volt jelenleg a táborban, de abból kettő is. Azonnal beléjük szerettünk - anya azonban ellenállt (nem is értem, hogy csinálta), így sajnos nem tudom elmondani, hogy egy kutyával többen jöttünk volna haza. Mikor szívünket és lelkünket megkeményítve, minden akaraterőnket felhasználva otthagytuk ezeket a helyes csöppségeket és haza indultunk, először sikeresen eltévedtünk, így kerültünk mi hátra, majd Gabiékat követve végül sikerült rálelnünk a helyes útra, és eljutnunk a Tihanyi félszigeten a város határában lévő belső tóhoz. Itt tekeregtünk egy kicsit, és mikor megálltunk kávézni, Öcsivel még a játszóteret is kipróbáltuk (ami nekem például, de a jelek szerint Öcsinek is, nagyon tetszett). Visszafele tettünk egy kis kitérőt és meglátogattuk a nem messze legelő magyar szürkéket. Dorka, aki most találkozott először ilyen állattal (gyanítom, hogy eleve nem találkozott még sok nála határozottan nagyobb állattal), igen jól bírta a kiképzést, minden félelme ellenére csak ment volna közelebb, de végül sikerült lebeszélnünk erről a tervéről. :) Amit azonban minden igyekezetünk ellenére sem sikerült megakadályozni az a kutya és a víz találkozása - no, de azért csak be kell látnunk, hogy olyan pimaszak voltak azok a kacsák, hogy a vízre szálltak, hogy muszáj volt elkergetni őket. Ettől persze ázott-kutya szaga lett, és micsoda öröm volt, hogy nem velünk szállt egy kocsiba. :) Utunkat e kis kitérő után még mindig nem haza fele vettük, hanem elmentünk újra Füredre, a parti sétányt most a másik oldalról megközelítve. Kóstoltunk további borokat - egy félédes vöröset, és egy félszáraz Szürkebarátot, illetve vettünk is egy-egy üveggel, hogy a sofőrök is ihassanak majd este belőlük. Az idő azonban nem nekünk kedvezett, alighogy felálltunk az asztalunk mellől, elkezdett csöpörészni, majd egyre jobban rákezdett az eső, így aztán szinte futottunk a kocsikhoz. Arra azért szerencsére, még borkóstolás előtt volt időnk, hogy a maradék kenyerünket beszórjuk a hattyúknak és kacsáknak, akik vevők rá. Nekem az tetszett a legjobban, mikor egy kis kenyérdarabra nyolc kacsa úszott rá egyszerre. Az autók védelmében fellélegezhetett kis csapatunk, hiszen jó félórányi út állt előttünk, ami idő bőségesen elegendő egy nagyobb nyárvégi zuhénak is arra, hogy megunva saját magát teret engedjen a nap perszelő sugarainak. Mire visszaértünk a kempingbe, ha a perzselő napsugarak el is maradtak, az eső szerencsére elállt, így a tervbe vett horgászatot (főként Öcsi, de kicsit Gabi és Apa részéről is) egyedül az szél zavarta tombolásával - ami azonban egyáltalán nem zavarta a társaság lány tagjait a hányan férnek el egy egyszerű padon kérdés megválaszolására tett kísérletekben, sőt, valószínűleg még segített is, hiszen kellemese melegben Dorka valószínűleg nem akart volna mindenáron közénk ülni. Este úgy döntöttünk, kipróbáljuk azt a kis éttermet, amivel egy ideje már szemezünk, és hosszú, mintegy 4 és fél perce séta után beültünk egy néptelen, de igen kellemes 'kockás terítős' helyre. Dicsérnem kell, finom volt - a husi is, a köret is, a sali is... és a bor is. :) Este megiszogattuk még a vásárolt üveg borocskát is (fehér, félszáraz), a Kicsi és Szasza kártyáztak közben, majd a szokásos zuhany és alvás.
HATODIK NAP - Balatonkenese eddig felderítetlen részeinek felfedezése, majd létszámcsökkenés
Az utolsó előtti napunk hűvösen indult, gyanús volt, hogy úgy is marad (annyira, hogy a szokásos reggeli előtti úszást is ki kellett hagynunk a hidegtől való félelmünkben), így reggeli után elindultunk közepesen melegen felöltözve, hogy újabb részeket fedezzünk fel Keneséből. Ezen elhatározásunk igen jó sikerült is, találtunk két újabb CBA-t, egy kocsmát, egy rejtett kínai(?) piacot és két fagyizót - ugyanis a látszat ellenére igencsak meleg lett az idő már a kora délelőtt folyamán. Sétánk során fogtunk pillangót, találtunk bodobácsot, rugdaltunk gesztenyét, fényképeztünk békát és siklót - szóval igazi turisták voltunk. Mindezzel együtt elég eseménytelenül telt a nap. Délutánra felmelegedett annyira az idő, hogy mégiscsak beleférjen egy pancsolás a napban - de legnagyobb bánatomra az első voltam, aki elhagyta a vizet, mert féltem, már kezdek lilulni. Nem sokkal később Mariéknak indulniuk kellett, mert hazafele még be ugrottak Székesfehérvárra, ahol Dorkának lehetősége nyílt kipróbálni magát igazi juhászkutyaként, kifejezetten jó eredménnyel. Magunkra maradtunk hát, igazán szűk családi körben. A vacsit a büfében fogyasztottuk, ahol megismerkedtünk egy új jövevénnyel: egy nyolc hetes Havanese kutyussal, Artúrral, aki nem csak méretében, viselkedésében is inkább emlékeztetett mindenkit (gazdit is :)) egy kismacskára, mint kutyusra, de ettől csak még tündéribb lett. Artúrral való megismerkedésünk, valamint Dorka korábbi jelenléte a kutyák felé terelte társalgásunkat, amiből is egy momentumot szeretnék kiemelni, pontosabban apától idéznék egyet érdekes gondolatot. "A nagyobb testű kutyákból a Komondor, a kistestűek közül az Újfundlandi..." Nos, igen, a családnál a kutya elég nagy marmagasságnál kezdődik, de Katy, nyugi, esetenként lehet kivételt tenni. :D De ettől az egy mondattól eltekintve eseménytelenül telt az este, csak a szokásos: bor, kártya, zuhany, alvás.
HETEDIK NAP - Búcsú lakhelyünktől és természetfotózás Agárdon
A búcsú napja még az előzőnél is eseménytelenebbül telt, ha csak azt nem számítjuk eseménynek, hogy sikerült bepakolni a kocsiba - mert bármilyen furán hangozzék is, az, hogy egy gyerekkel és az ő cuccaival kevesebben vagyunk, nem jelenti azt, hogy bármivel is kényelmesebben elfértünk volna. Távozáskor apa még megbeszélte a főnökkel a jövő évi elhelyezésünket, majd még kitérünk az előző nap felfedezett fagyizó felé, aztán irány Pest. Ezt az utat Agárdnál megszakítottuk egy kicsit - de annyira kihalt volt a strand a meleg ellenére is (persze valószínűleg az, hogy ez egy hétfői nap volt segített a kihaltságnak), hogy néhány fénykép után már indultunk is tovább. Arra persze jó volt, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat, ugyanis a kocsiban mozogni képtelenség volt. Valamivel négy óra után már itthon voltunk...
Magam sem értem, hogyan sikerült, de négy napig csak mostunk - pedig csak egy heti cuccunk volt mosatlan... és egy nagy halom "gyerekszáj" idézetünk. :D
Egy kisebb válogatást feltettem ide a képekből, ha valaki kíváncsi lenne ezek után még bármire is. :D És aki végig olvasta - bocsi. :)
Utoljára mondták