Vígszínház
Író: Heltay Jenő
Rendező: Valló Péter
Dramaturg: Harangozó Eszter
Bemutató: 2002. december 31.
Szombaton, kora délután felhívott Marietta, hogy van két jegye estére a Vígszínházba, és volna-e kedvem vele tartani. Hát, kedvem az természetesen volna, és igazán nagyon örültem a váratlan lehetőségnek, de volt már programom estére. Végülis megállapodtunk abban, hogy mivel az én programom szabadtéri, az eső meg esik, beszélek a 'másik féllel', jó-e neki a vasárnap is - így aztán, kisebb átszervezgetések után ugyan, de végülis sikerült szabaddá tennem az estét. Vagyis nem szabaddá, színházlátógatóssá. Hát, ilyen könnyen és gyorsan még csak egyszer jutottam jegyhez, mikor két éve egy pénteken szólt keresztanyum, hogy van két jegye a Fel is út, le is út c. darabra másnapra a Magyar Színházba, Szaszával nem akarnánk-e elmenni, ők nem tudnak. Akkor is akartunk. :) Mostani örömömet tetézte, hogy egy olyan darabra kaptam át, amivel már egy ideje szemezgettem, mert hallottam róla jókat. Ugyanakkor annyira még nem néztem utána, hogy tudjam, miről is szól - de a jó kritika, ugye... Mivel azonban egyikünk sem volt ezzel tisztában, mindketten kíváncsian ültünk a helyünkön az előadás kezdetén. Aztán megszólalt a zongora, majd felgördült a függöny.
A Tündérlaki lányok négyen vannak: Boriska (Danis Lídia), a "rossz lány", aki apja halála után magára vállalta a családfő szerepét - a híres színésznőről mindenki tudja, hogy a gazdag báró 'kitartottja'. Ám azt kevesen tudják róla, hogy az egyetlen ok, amiért már öt éve kitart az idős férfi mellett, az az, hogy reméli, így családját megmentheti a szegénységtől, húgait a saját sorsától. Olga (Zeck Juli), a kitűnő tanuló, aki - mondjuk ki, hiszen már így is sejtjük - nővére kárára vigyáz saját 'hírnevére'. A darab elején éppen munkát keres, ám hamar ráébred, a jó munkát nem a tudásáért kapja meg egy lány a XX. század elején - de szerencsére Boriskára számíthat. Manci (Kovács Patrícia) nagyon szerelmes, Olgához hasonlóan ő is őrzi ártatlanságát, boldogsága egyetlen akadályát jövendőbelije jelenlegi adósságai jelentik. Kétségbeesésében természetesnek veszi: nővéréhez bátran fordulhat segítségért. És végül Sári (Tornyi Ildikó), a legkisebb, alig múlt el tizenhat, szinte még gyerek - a család nagyon félti, mint a szeme fényére, úgy vigyáz rá minden nővére. A család tagjai között meg kell még említenünk a lányok özvegy édesanyját (Halász Judit), aki a maga módján két középső lányához hasonlóan gondolkodik: hatalmas nagy szerencsének érzi Boriska és a báró (Lukács Sándor) viszonyát.
Ebbe a családba csöppen bele tehát Manci vőlegénye, Petrencey Gáspár, "úgyis, mint tornatanár, és úgyis, mint magánember" (Csőre Gábor); és a költő, Pázmán Sándor (Varju Kálmán), aki mellett Boriska úgy érzi, végre megtalálta az igaz szerelmet.
A darab által a családnak éppen azon a néhány napjának (hetének?) lehetünk szem és fültanúi, amikor Boriska és a költő kapcsolata kezd komolyra fordulni, és amikor az ártatlan, ámde annál inkább jószívű Sári ráébred (némi segítséggel) női mivoltára, és először szerelmes lesz. Kitűnően jellemzi a lányokat, ki hogyan értékeli és oldja meg a felmerülő problémákat.
Bevallom őszintén, nem olvastam Heltai Jenő novelláját, és mivel, mint azt már fentebb írtam, nem volt érkezésem komolyabban utána nézni a Víges (Kazinczy milyen büszke lenne Rám!) feldolgozásnak, így nem igazán tudtam, mire számítsak. Így utólag pedig csak azt tudom mondani, ha számítottam is bármire, biztosan nem erre. Először is, a "vígjáték három felvonásban" nekem egy könnyed hangvételű vidám darabot vetít előre. Ehelyett kaptunk egy kemény, életszagú drámát, néhány vidám karakterrel, és néhány komikus szituációval. (Kifele menet úgy hallottam, ez nem csak nekem tűnt furának.) Ez persze nem feltétlenül rossz, de nem is vígjáték - szerintem. Ezzel együtt pozitívan értékelem az estét, csak én - bár ez valószínűleg Heltai, és nem a rendezés "hibája" - lespóroltam volna róla a harmadik felvonást. Az már egy kicsit erőltetettre és döcögősre sikerült, és nem is igazán oldotta meg a gondokat - ezzel együtt viszont a második felvonással befejezvén a darabot, azt hiszem, egy ütős végszót kaptunk volna. Na, de nem ingem átírni a darabot, így nem is próbálkozom vele tovább.
Ehelyett inkább megemlítem, mekkora öröm volt viszont látni Varjú Kálmánt, az októberi Egy csók és más semmi után, most is csak tartani tudom, amit akkor mondtam, ügyes, tehetséges, színvonalas játékkal lepett meg minket. Halász Judit a gyerekkori kedvenc, akinek gyerekkazettáiról még ma is eszembe jut olykor-olykor nem egy dal, így nekem olyan volt őt a Vígben színpadon látni, int Lehoczky Zsuzsát vagy Oszvald Marikát az Operettben. Csőre Gábor már többször bizonyított a szememben, és azt hiszem, és Lukács Sándort is csak dícsérni tudom - meggyőztek, mindketten. :) Kovács Patríciát viszont én még mindig nem tudom hova tenni. Különösebb problémám nincs (és nem is volt) vele, de kicsit az az érzésem, ő mintha inkább csak "eljátszotta volna a szerepet", ami nekem egy kicsit kevés. Még a cselédet játszó, Hullan Zsuzsa is jobban hozta pár mondatos szerepét (igaz, ettől nem kevésbé fontos alkotóeleme volt a darabnak). De még fiatal, van ideje fejlődni. Tornyi Ildikó előtt viszont le a kalappal - de azért csak vigyázva, nehogy elejtsük. Danis Lídia játéka pedig nem azért nem érdemel szót se, mert annyira rossz lett volna, még mielőtt rosszra gondolnátok, ő egyszerűen csak a helyén volt. Viszont, ha már itt tartunk, Szegedi Erika Malvin nénije nekem megint csak a remek kategóriába esett, így őt is dicséret illeti.
Összességében tehát színvonalas este volt - és el ne felejtsem a piros pontot kiosztani a zenés változatot jegyző Szirmay Albert szerzeményeinek felcsendüléséért, még ha azt csak a zongora szólaltatta is meg. Szóval, ha a Tündérlaki lányokon gondolkozol, nem beszélnélek le róla (főleg, mert sokan Heltai egyik legnagyobb művének tartják), de arra azért még egyszer felhívnám a figyelmedet, inkább készülj drámára, mint vígjátékra, ez esetben nem fogsz csalódni az estében, sőt.
Utoljára mondták