Élt egyszer egy asszony, remek fantáziával. Daphne du Mauriernek hívták, és a fantáziáját „piros pöttyös” könyvek írására használta. 1938-ban, Egyiptomban megírta élete főművét, mely – önmaga meglepetésére is – kora leghíresebb írói közé emelte.
Élt egyszer egy férfi is, aki szintén az emberek szórakoztatásában, bár egy egészen más területen találta meg a hivatását. Ő volt Alfred Hitchcock, aki 1940-ben Laurence Olivier és Joan Fonatine főszereplésévelleforgatta egy szerhény, fiatal nő és egy gazdag, fiatal özvegy házasságának kezdeti nehézségeiről szóló, két Oscar-díjat elnyert és további kilencre jelölt (többek között rendezés és a két főszereplő) filmjét.
És él napjainkban egy ismert és elismert, összeszokott szerzőpáros, a magyar származású Lévay Szilveszter (zene) és a német Michael Kunze (szöveg), akinek életében néhány évvel ezelőtt, mikor épp legújabb darabjukon törték a fejüket, teljesen váratlanul felbukkant két nő, akik szinte vonzották magukhoz az újabb világsikert.
A három, időben és térben elkülönülő történetben van egy közös pont, mégpedig, hogy voltaképpen a három történet egy és ugyanaz – du Maurier sikerkönyve ihlette a filmet és a musicalt is, s mindhárom ugyanazt a címet viseli: Rebecca.
A történet a második Mrs de Winter tollából bújik elő, aki évekkel a tragikus események után is borzongva gondol vissza a Menderley-ben történtekre.
Fiatal lányként, apja halála után Mrs Van Hopper társalkodónőjeként került Monte Carlo-ba, ahol a véletlen összesodorta Maxim de Winterrel, akivel Mrs Van Hopper betegeskedése alatt napokat töltött együtt. A lány, akivel apja halála óta senki nem törődött, hamar beleszeret a rideg(nek tűnő) férfiba, és a fellegekben érzi magát, amikor az megkéri a kezét. A csodás nászút után a friss házasok visszatérnek a gyönyörű angol kastélyba, Menderley-be, ahol aztán kezdődnek az idegőrlő napok: a ház minden egyes négyzetcentimétere, mintha az elhunyt Mrs de Wintert, Rebeccát sugározná magából. A személyzet is kissé furcsán fogadja az új arát, Mrs Denvers pedig, Rebecca régi komornája, a jelenlegi házvezetőnő egyenesen rettegésben tartja az újdonsült feleséget, és az sem segít, hogy Maxim is úgy tűnik, mindenről Rebecca jut eszébe. Mindössze két barátságos arc akad az egész társaságban: Bee, Maxim szókimondó, de jószívű nővére, és Frank, a gazdaság barátságos vezetője. Az újdonsült feleség szinte már-már megbékél a helyzetével, hogy Maxim soha nem fogja tudni elfelejteni igazán Rebeccát, amikor a kastélyhoz tartozó öbölben egy hajó éppen ott fut zátonyra, ahol az elhunyt Mrs de Winter hajója is elsüllyedt, és egy csapásra minden megváltozik, a kép tisztulni kezd.
A könyv
Írta: Daphne du Maurier
Eredeti cím: Rebecca
Megjelenés éve: 1938
Itthoni megjelenés: 1986
Kiadó: Európa kiadó
Hiába, senki sem tökéletes. Én sem tudtam, egészen szeptember végéig, hogy a Rebecca először könyv volt, és csak eztán lett musical. Dehát szeptremberben megtudtam, és azt is, hogy Marietta birtokában (pontosabban a nagyszüleiében, ha jól emlékszem) is van egy példány, így aztán egyenesági következményként könyvelhetem el, hogy nálam landolt egyszercsak ez a könyv. Voltak dolgok, amiket tudtam róla, és voltak, amiket sejtettem. Ez utóbbiak teljesen alaptalannak bizonyultak. Azt is őszintén megmmondhatom, hogy a (leg)végén egészen meglepődtem, az utolsó rész pedig egy kicsit szintén meglepetésként ért. De ez pozitívum. Maurier stíulsa nagyon tetszett, komoly, mégis valahogy könynedhangvételőnek találtam, amit viszont furcsállok, hogy egyáltalán nem értettem meg a főszereplőt. Illetve ez nem teljesen igaz, mert bizonyos szinten értettem, hogy mit miért tesz, de mégis, valahogy az egész regény folyamán valamire vártam. Ami nem igazán jött el... És hogy ez miért furcsa, hogy az előbbi félbehagyott mondatomat befejezzem. azért, mert általában, ha a főszereplőt nem tudom megfogni, akkor az egész történet kicsúszik a kezeim közül, de a Rebeccánál valamiért mégsem ez volt. Kifejezettem tetszett, bátran ajánlanám másoknak is. Azt hiszem, maga a cselekmény és Maxim furcsa figurája kötött a könyhöz.
A film
Eredeti cím: Rebecca
Év: 1940
Rendezte: Alfred Hitchcock
Fsz.: Joan Fontaine, Laurence Olivier
Forgatókönyv: Philip MacDonald, Daphne du Maurier azonos c. regénye nyomán
Forgalmazza: ...
Hamár a könyvet elolvastam, nem lennék önmagam, ha a filmet (egy két oscar díjas angol filmet!), amihez olyan nagy nevekl kötődnek, mint Hitchcock és Olivier kihagytam volna. Nem tettem. És azt kell modnanom, nem bántam meg, a film hűen tükrözi a könyv főbb vonulatát, bár volt egy (lényeges) dolog, amit, véleményem szerint kár volt "átkölteni", de ettől függetlenül maximálisan elégedett voltam vele. Olivier is, és Fontaine is nagyon jól megtalálta a karakterét, akárcsak a Mrs Denvers-t alakító Judith Anderson, a Frank-et alakító Reginald Denny és a Favell-t megformáló George Sanders. És a Bee szerepében feltűnő Gladys Cooper. Igen, tényleg kiemeltem (szinte) minden főszereplőt, de tényleg zseniális lett a film, és a fiatal ara számomra kissé természetellenes viselkedése mégjobban kijött. Azt hiszem, teljesen más az alaptermészetünk.
A musical
Budapesti Operettszínház
Zeneszerző: Lévay Szilveszter
Író: Michael Kunze, Daphne du Maurier azonos c. regénye nyomán
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Rendező: Béres Attila
Bemutató: 2010. március 18.
Ha az eddigiekben egy kicsit elfogult voltam, akkor most talán még jobban az leszek. Persze lehet, hogy nem. Lehet, hogy egyszerűen csak tényleg nagyon jól sikerült a darab. Eleve garanciát látok erre a szerzőpárosban (Elizabeth, Mozart!), mert szerintem anniyra lágyan fülbemászó dallamokkal dolgoznak, hogy annak egyszerűen nem tudok ellenállni. Különösen Mrs Denvers vezér motívumába szerettem már bele előre, de ha nem lennék ennyire szigorú magamhoz, most talán felsorolhatnám a teljes kínálatot, kezdve talán... Na, de ebbe nem megyek bele. :) Egyetlen egy dalt emelnék még ki a musical-ből, mégpedig azért, mert ez volt rám a legnagyobb hatással, a mondani valóját tekintve: Az asszonyi szív mindent kibír, azt hiszem, ez (lehet) a címe. Emellett, visszatérve az elfogultság kérdésére, ha vannak kedvenceim (már pedig vannak), akkor Vágó Zsuzsi ("Én") és Szabó P. Szilveszter (Maxim) abszolút közéjük tartozik. Játékban, hangban mindkettőjüknek nagy gartuláció az estéért (Zsuzsira különösen az előadás hőseként tekintek), és egy nagy "juppi" Szilveszterért is azért. Janza Kata (tudtommal a szerzők egyik személyes kedvence is) is nagyon meggyőző és nagyon kétségbeesett volt Mrs Denverként, ha Rebeccáról volt szó, és Bee-ként Fürdei Niki is zseniális volt. Több névek is nagyon örülem (örültünk) még, de bejegyzésem hosszára való tekintettel megint szorítkozom egy-két megemlíteni való kiemelésére - így utolsóként a Bent játszó Sánta Lacit említem meg, aki a minimális rendelkezésre álló eszközből hozta ki maximálisan a karaktert. Visszatérve az általánosságokra, egy problémám azért mégiscsak akadt a darabbal - és pedig éppen a két főszereplő karaktere kapcsán, ugyanis, mind a könyv, mind a film alapján Maxim sokkal távolságtartóbban viselkedik, és felesége is, mintha kicsit jobban magára találna a színpadon. Persze, nyilván, egy könyvben ezeket a dolgokat sokkal könyebb úgy megjeleníteni, hogy érthető is legyen, mint egy két és fél órás színpadi előadáson. A rendezéssel ismételten csak teljesen elégedett voltam - a díszlettel viszont nem tudok mit kezdeni. Mint azt Katynak már mondtam, a megszokotthoz képest valahogy, hiába volt jóleltalált, beszédes, mégis kicsit kevés volt, nem találtam elég látványosnak (igaz, mondhatnátok, hogy egy komor kastély esetében mit várok...). De ez nem jelentett mégsem negatív pontot az estében, és erre igazán csak másnap jöttem rá, amikoris egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből az előző este dallamait. Így tehát az apró szurkálásaim ellenére is egy csodálatos este volt.
Utoljára mondták