Csacsiga Blog

Szép-szép. Nem, mintha olyan nagyon lenne időm unatkozni mostanában, de egy postolatlan bejegyzést találtam az asztalomon, Nektek készült, olvassátok szeretettel.

Talán már említettem, hogy Katyval a hétvégénk lezárásaként színházban voltunk. Renivel. Az történt ugyanis, hogy mikor kiderült, hogy lesz ez a hétvégénk, kiderült, hogy ekkor Katy színházba menne Istvánnal, és az unokatesójával. Istvánéval. De aztán nem ment. Velük. Velünk ment. Illetve mi mentünk Vele. Ez volt a Rómeó és Júlia az Operettszínházban.
Szintén Istvánnak köszönhetően aztán szerdán is színházba mentünk Katyval. Ez pedig úgy történt, hogy István (csuklik már, nagyon?) hozott Katynak két jegyet, és az egyiket rám hagyományozta, mondván, hogy nem tudja elképzelni, hogy lehet megérteni egy balett-előadást. Én azt hiszem, kiderítettem Neki: műsorfüzettel az ismeretlen történetek is megérthetők. Ez pedig tehát a Rómeó és Júlia volt, az Operaházban.

Budapesti Operettszínház
Zeneszerző: Gérard Presgurvic
Író: William Shakespeare
Magyar szöveg: Galambos Attila
Koreográfus: Duda Éva
Rendező: KERO® - Kerényi Miklós Gábor
Bemutató: 2004. január 23.

Ez volt az első darab, amit anno az Operettszínházban láttam, még 2004 őszén. Hasonló véletlenből eredt, mint ez a mostani. Ami nagyon érdekes volt benne, hogy részben megegyezett az akkori és a mostani szereposztás, és közel hat év különbséggel is ugyanazt a nem öregedő szerepet eljátszani – és megnézni. A másik, kicsit fura dolog, ami egy ilyen darab kapcsán, azt hiszem, óhatatlanul felmerül az emberben: annyira ismerem az első első szereposztást (főleg hangban, de játékban is), hogy sokszor szinte hallottam pl. Földes Tamást Pálfalvy Attilával "együtt énekelni" Lőrinc barátként. Tudom, ezt én "rontottam el", így ezt csak megjegyeztem, nem szóvá tettem. :) Az első felvonásban Rómeóval (Dolhai Attila) nem voltam teljes mértékig elégedett, mert valahogy nekem nagyon úgy tűnt, mintha fáradt lenne (fizikailag), de ez a második felvonásra teljesen eltűnt. (Hogy mennyire ízlés dolga ez is, jól mutatja az, hogy Katy épp ellenkezőleg, úgy vélte, jobban játszik most, mint mikor tavaly látták.) A Tybaltot játszó Magócs Ottót viszont a "haláláig" fura jelenségnek találtam, ügyes a srác, és énekelni is tud, de nekem túl alacsony ehhez a szerephez ahhoz, hogy hiteles legyen. Kicsit pattogó gonosz törpének tűnt. No offense, nem a tehetségét vonom kétségbe. A dadust alakító Nádasi Veronika hangja sajnos nekem nagyon nem jön össze a szereppel, hiába szeretem, mint színésznőt, ez most mégsem volt az igazi. És végül Bereczki Zoliról döntöttem még úgy, hogy hogy ejtek róla néhány keresetlen szót, bár szívem szerint mindenki megérdemelné a dicséretemet - de mégis az övé volt Nekem az este alakítása, hiszen az örök vidám, ugri-bugri Mercutió egyike azon szerepeknek, amikkel egymásnak teremtettek.

Magyar Állami Operaház
Zeneszerző: Szergej Prokofjev
Balettmester: Fajth Blanka
Karmester: Kesselyák Gergely
Koreográfus: Seregi László

Az igazság az, hogy a baletthez még annyira sem értek, mint a színészethez, így aztán tényleg csak arra tudok hagyatkozni, hogy hogy éreztem magam / éreztük magunkat. Jól, azt kell, mondjam. :) Abban már hazafele megegyeztünk, hogy a piactéren a felvonulás nagyon tetszett mindkettőnknek, a mutatványos nagyon látványos volt (Kerényi Miklós Dávid). A „zöld manó” jelenlétét pedig nem annyira értettük, aztán volt egy tippünk, ami nem jött be, és miután megnéztük, hogy ki ő, továbbra sem volt teljesen tiszta, hogy egészen pontosan mi a szerepe. És végül kiderült, hogy nem is zöld. :) Igazából boszorkány volt, Juratsek Julianna játszotta, és neki is voltak jó részletei. Apa nagyon szigorú volt (Szakály György), az tetszett, és Mercutio igazi Mercutio volt, az örök bohóc (Cserta József). A nagy kedvencem mindezzel együtt is Júlia volt (Volf Katalin), azt hiszem, őt talán sikerült volna megértenem a történet ismerete nélkül is, hiszen tényleg sugárzott belőle (és a táncából) egy tizenhat éves lány minden öröme, bánata és világfájdalma…

Röviden, hogy valami kis befejezést is kerekítsek beszámolóim végére azt kell mondjam, mind a kettő nagyon jó este volt, de ha választanom kéne, azt hiszem, a balettet választanám, de azt is aláírom, hogy ebben biztosan benne van az újdonság varázsa is. De ezzel együtt is csak ajánlani tudom - bár nem vagyunk egyformák. Gondoljátok meg.

Sajna csak a short version, annak is hiányzik eleje, vége, de a teljes változathoz nincs kép, csak egy napraforgó. :(

A régóta tervezett. :) Aztán jött ez a vulkán-dolog, és István majdnem itthon maradt. :P No, de a körülmények nem is olyan fontosak, a lényeg az, hogy végül összejött, és jó volt. Volt kínai, volt kávé (persze Allee :)), volt vásárlás, volt Mario Kart, volt pizza, volt film (vicces Renée Zellweger-es és nem-szerelmes), volt Bailey’s. Volt tejszelet, volt carbonara, volt séta (szombati kánikulában, a Kopaszi-gáton, nagyon tetszett), volt Harry Potter, volt kávé, volt vásárlás, volt tojásos zsömi, volt film (worst of a Poligamy volt, a nyelvvizsgára készülő Katit pedig pont erre csábítottuk el az angol mellől...), volt Bailey’s. Volt pingui, volt meleg szendvics, volt körömlakkozás, volt Micsoda nő! (mert ez nem film, ez A Micsoda nő), volt készülődés, volt melegszendvics, volt színház. Mindeközben volt Zsazsa, akinek mindenhol ott kellett lennie, és aki abban a kegyben részesített, hogy Katy helyett az én hátamon tipegett végig ébresztő gyanánt. :) És ha van még kérdés: igen, Katyval közös hétvégénkről van szó. :)

Nagy volt a készülődés, hiszen elképzelni sem tudtuk, mire számíthatunk a dologgal kapcsolatban. Meg amúgy is. Dínók, (nem) igazi dínók, (majdnem) testközelben. Már eleve régóta figyeltem a plakátot (ezzel egy időben került ki egy másik dínós plakát is, egy kiállításé, de azt sajnos végül kihagytuk), aztán jött a Jézuska, hogy megoldjuk okosban a dolgot. Igazi vicces karácsonyi bevásárlást tartottuk, aminek sok mellékterméke mellett ott figyelt a fa alatt a négy jegy – egy igazán szép tokban, hagy legyek szerény. :) Szóval nagy volt a készülődés, és így jött el az április eleje. Nagy tervek, hogy legyen, mint legyen, aztán csak elindultunk.

Az első, ami szembe tűnt, hogy az aréna elég nagy részét lezárták, illetve, hogy csak nagyon lassan telik meg a nézőtér. Ez fura volt. De aztán elkezdődött az előadás, és az lekötötte minden figyelmemet. (Indulás előtt volt nagy beszélgetés, hogy fényképezőgépet vigyünk-e, ne vigyünk, és végül az lett a vége, hogy nem.)

Jött először a narrátor (innen kérek elnézést, hogy a nevére már nem emlékszem), és visszarepített minket nagyon régre, ahol is találkozhattunk az első dinoszaurusz tojásainkkal, amikből ki is keltek a dínóbébik. Aztán jött a baj, a gonosz húsevő dínó, ám a mama megvédte őket. Mama már nagy dínó volt (méretben). Párharcuk kapcsán tudhattunk meg néhány dolgot a korról, és az akkori flóráról és faunáról. (Milyen szakszavak eszembe nem jutnak, ha ennyire ráérek…) Amikor jöttek az esőzések, a növényzet látványosan növekedésnek indult – amikor aztán több száz éveket ugrottunk, hú, micsoda gyönyörű növényzetet láttunk. A régi dínókat újak váltották fel, de a húsevő vs. növényevő harc továbbra is megmaradt. Ahogy múlt az idő, a Pangea (a hatalmas egy darabból álló őskontinens, ugye tanították) részeire szakadt, és szükségessé vált a szárnyak megjelenése. A késő Jura korban vagyunk már ekkorra, a dínók elérték fejlődésük csúcsát, s megjelent a T-Rex… bébi. Nagyon kis helyes volt ám, bátor, ám de nem nagyon félelmet keltő. :) A mamájából persze nem hiányzott az anyai ösztön, s mikor picinye bajba került, rettegett üvöltéssel hozta mindenki tudtára, hogy a pici hozzá tartozik. Életüknek azonban egy szörnyű tragédia hamarosan véget vet – egy óriási meteorit száguld megállíthatatlanul a föld felé, így vetve véget a teljes állat és növénypopulációnak, s helyet teremtve az ember megjelenésének.

Láttunk úgy tizen… féle dínót, mind mozgott, és hangoskodott. Láttunk tengert és tengernyi szép növényt, láttunk dínótojást, dínóbébi, dínóharcot, sőt, még dínótetemet is. Láttunk repülő dínót és dínó kakát is, sőt, még turkáltunk is benne (leginkább a narrátorunk). Szóval így azt mondanám, minden a helyén volt, sőt. Szavakkal leírhatatlan, mennyire lenyűgözött a látvány. Mégis azt mondom, kettős érzésekkel jöttem el, mert úgy érzem, a történet szempontjából sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, és a technológia is meg van hozzá, erre bizonyíték volt ez a közel másfél óra. És ha ezt most magamnak mesélném, valószínűleg azt mondanám, „nézd a jó oldalát, a látvány kárpótolt”, és valószínűleg igazat is adnék magamnak, így pedig minden rossz szó felesleges.

Jó este volt, és valószínűleg legközelebb is szívesen elmennék, mert ilyet azért nem mindennap lát az ember.

mj.: Találtam itt néhány képet, a látvány kedvéért.

Budapesti Operettszínház
Zeneszerző: Lehár Ferenc
Szövegíró: Viktor Léon, Leo Stein
Dalszövegíró: Baranyi Ferenc, Eörsi István
Koreográfus: Bodor Johanna
Rendező: Béres Attila
Bemutató: 2007. december 13.

Előfordul néha, hogy egy kis ország gazdaságilag csődbe megy. Nagy ritkán az is előfordul, hogy ezt megakadályozandó a nevezett ország vezetősége a szomszédos országokhoz próbál segítségért fordulni – természetesen a gazdasági csődöt titokban tartva fordulnak különböző taktikákhoz (a gerolstein-i nagyhercegnő is az kényszerházasság elől menekült az ifjú suhanc karjaiba, nemdebár?). De az a legritkább esetben fordul elő, hogy egy léhűtőt kineveznek egy fontos állami pozícióba, hogy azután arra próbálják rávenni, vegye el gyermekkori szerelmét, aki a dúsgazdag milliomos özvegye. Lehár azonban rátalált erre az esetre.

Csütörtökre volt jegyünk azon a héten a Rebeccára, amikor kedden felhívtam a megfelelő embereket, hogy következő pénteken ismerkedés Lehárral (ami rám is majdnem annyira vonatkozik, mint rájuk, mert Tőle csak egy-egy dalt ismerek, darabot nem). Nagy körülményesen végül sikerült is jegyet foglalni (nem is rossz helyre), másnap el is mentünk érte. Aztán másfél hétre rá megismerkedhettünk egy tucatnyi szerelem történetével.

Írta: Gaston Leroux
Eredeti cím: Le fantôme de l'Opéra
Megjelenés éve: 1910
Itthoni megjelenés: 2005 (A Krimi gyöngyszemei c. sorozat részeként)
Kiadó: Alexandra kiadó

Nagy sztori - nagy könyv – nagy elvárások. Nem titkoltam indultam így neki az olvasásnak, főleg, hogy a Fantom siker sztorija mellett izgalmamhoz hozzájárult a szerzőről alkotott jó véleményem egy régebbi olvasmányom kapcsán (Véres Bábu…). És ezzel együtt előrebocsátom azt is, hogy nem vagyok 100%-osan elégedett, sem a könyvvel, de főleg nem a kiadással. De haladjuk csak szépen sorban.

Ki ne ismerné A Fantom történetét – tettem volna fel a kérdést egy évvel ezelőtt még, amikor is két ismerősömről is kiderült, hogy amíg nem látták színházban (irigy csiga), addig nem ismerték. Így ezt a kérdést most kihagyom, és egy (szándékom szerint) gyors összefoglalót közlök most itt róla.
A század elején járunk, amikor a párizsi (és mindenféle felvágott) Operaház a fénykorát éli, pontosabban fénykorából tart éppen kifelé. Mikor a híres és elismert primadonna megbetegszik, egy új csillag, Christine tűnik ki a kóristák közül, aki hirtelen előbukkant gyönyörű hangjával elkápráztatja a közönséget. A primadonna azonban ezt nem hagyhatja szó nélkül, és nem enged a fiatal lány térhódításának, aki így szinte visszasüllyed „régi szintjére”. Látszólag. Azt, hogy a hírverés mégis megmaradjon körülötte, azt rejtélyes eltűnései teszik lehetővé. Ezzel egy időben az Operaház új vezetőséget kap, s a régi igazgatópáros figyelmezteti az új kettőst egy, a falak között élő, különös lényre, az Operaház Fantomjára, aki sajátos pontokkal egészítette ki a működési szabályokat (saját páholy, havi rendszerű juttatás…). Az új páros az egészet egy jó (majd egyre rosszabb) viccnek tartja – és mikor megtagadják a Fantom követeléseit, elkezdődnek a botrányok, s az egész könyv Christine elrablása körül csúcsosodik ki.

Véleményem szerint egy jól kidolgozott történet van egy kicsit rosszul tálalva: sokszor belekeveredtem, vajon időben hol és merre járunk, ami néhol igen zavaró volt. Ugyanakkor tény, hogy ezen kívül más problémám a szerző ellen nincs – tetszik, hogy a Fantomot, Eriket elég jól megismerhetjük, szinte már-már megértjük és sajnáljuk. És tetszik a zsenialitása is. Ugyanakkor a Webber-féle megoldás, hogy Raoul emlékszik vissza az egész történetre egy árverés során. A vége viszont, azt hiszem, a könyvnek tetszik jobban.

Viszont, ha a kiadást nézem, hát az hatalmas csalódás. Egy nagyon dekoratív külső – a könyv a Krimi Gyöngyszemei sorozat egyik kötete, és ha valaminek a külső megjelenésére ennyit fordítanak, a rendszeres elírások, az egy-két helyen érezhető félrefordítások, és a gyakran szörnyű szedés még zavaróbb tud lenni. És pedig annyira, hogy ennek a kényelmetlenségnek egy ilyen beszámolóban muszáj hangot adnom. Sajnálom, hogy ezzel ennyit levontak a könyv élvezeti értékéből. :(

Élt egyszer egy asszony, remek fantáziával. Daphne du Mauriernek hívták, és a fantáziáját „piros pöttyös” könyvek írására használta. 1938-ban, Egyiptomban megírta élete főművét, mely – önmaga meglepetésére is – kora leghíresebb írói közé emelte.

Élt egyszer egy férfi is, aki szintén az emberek szórakoztatásában, bár egy egészen más területen találta meg a hivatását. Ő volt Alfred Hitchcock, aki 1940-ben Laurence Olivier és Joan Fonatine főszereplésévelleforgatta egy szerhény, fiatal nő és egy gazdag, fiatal özvegy házasságának kezdeti nehézségeiről szóló, két Oscar-díjat elnyert és további kilencre jelölt (többek között rendezés és a két főszereplő) filmjét.

És él napjainkban egy ismert és elismert, összeszokott szerzőpáros, a magyar származású Lévay Szilveszter (zene) és a német Michael Kunze (szöveg), akinek életében néhány évvel ezelőtt, mikor épp legújabb darabjukon törték a fejüket, teljesen váratlanul felbukkant két nő, akik szinte vonzották magukhoz az újabb világsikert.

A három, időben és térben elkülönülő történetben van egy közös pont, mégpedig, hogy voltaképpen a három történet egy és ugyanaz – du Maurier sikerkönyve ihlette a filmet és a musicalt is, s mindhárom ugyanazt a címet viseli: Rebecca.