Csacsiga Blog

Egyszer eléggé összevesztem Rékával. Ez még 2001 decemberében történt, és arra már nem emlékszem, hogy miért vesztünk össze (gyanítom, én voltam a 'felbújtó'), de emlékszem, hogy milyen SMS-t írt néhány nappal Szenteste után. Ennek az SMS-nek több következménye is volt, az egyik Alan. Ő persze nem közvetlen következmény, de az biztos, hogy egy éven belül kaptam Tőle, születés- vagy névnapomra. Ez tehát azt jelenti, hogy Alan biztosan elmúlt már hét éves, és ebből a hét évből hetet szolgálatban is töltött: eleinte, mint kabala jött velem minden dolgozatra, majd egy idő után állandó társakká váltunk, és ráköltözött a kulcstartómra. Néhány hete viszont észrevettem, hogy Alan már nem a régi - kicsit viseltes ugyan, de nem ez a legnagyobb baj: Alannek beteg a lába, szétfoszlott az anyag a térde fölött. Sajnos ami akkor kezdett csak látszani, mostanra már elég szembetűnő tünetté vált, és nem kockáztathatom, hogy szolgálatteljesítés közben elhagyja az egyik lábát, így miután a kulcstartómon búcsúpartyt rendeztek a veterán részére, átköltöztettem - most a lámpa alól figyel és felügyel.

Eredeti cím: Rose Red
Év: 2002
Rendezte: Craig R. Baxley
Fsz.: Nancy Travis, Matt Keeslar, Kimbery J. Brown
Forgatókönyv: Stephen King
Forgalmazza: Lions Gate Home Entertaintment

Van egy Stephen King könyv - Rose Red címmel.* Rose Red egy ház - egy kísértet járta ház. Seattleben épült, az 1900-as évek elején, Ellen Rimbauer kapta nászajándék gyanánt férjétől. Most (ha feltételezzük, hogy 2000-t írunk :)) az (jelenlegi) utolsó Rimbauer, Steve kezén van, akinek határozott szándéka lebontatni az épületet, azonban párja, a természetfeletti megszállott tudósa, Joyce Reardon ráveszi, engedje be őt és néhány társát a házba egy hétvégére. Steve belemegy a dologba, hiszen Rose Redben már legalább öt éve nem tapasztaltak semmilyen természetfeletti jelenséget, a ház 'elaludt'. Joyce azt várja a háztól, hogy be tudja bizonyítani a természetfeletti létezését, ezért egy válogatott társaságot visz magával: egy gondolatolvasót, egy jövőbe látót, egy múltba látót, egy olyan nőt, aki automatikusan ír és egy olyat, aki, ha hozzáér dolgokhoz, látja azok múltját. Visz még magával több ezer dollárnyi egyetemi mérőműszert, velük tart Steve is, és az egész hétvége kulcsa, Annie, egy 15 éves autista lány, aki nagyon erős telekinetikus képességekkel rendelkezik. Hamarosan kiderül azonban: a ház nem aludt, egyszerűen csak nem jutott 'táplálékhoz', így a kis csapat még megsem érkezik, amikor egy fiatal újságírót már bekebelezett a ház. Hamarosan elszabadul a pokol, emberek tűnnek el, hullák járkálnak a házban. Az egyetlen, aki nem érzékeli a veszélyt az az elvakult Joyce. Menekülésre azonban nincs lehetőség, a ház fogva tartja vendégeit. Joycenak igaza volt, a házhoz valóban Annie a kulcs, de vajon kijutni tud-e valaki segíteni rajtuk?

"A nők elleni erőszak világszerte és hazánkban is rengeteg lányt és asszonyt érint. Minden 5. nőt bántalmazza a partnere, és emiatt szinte minden hétre jut egy halálos áldozat. A probléma rendkívül súlyos: közvetlenül vagy közvetve nők és gyerekek százezreit érinti Magyarországon is." (via AVON)

Az az igazság, hogy rájöttem, annyira be akarom hozni magamat (vagyis a 'hiányzó' bejegyzéseket megírni), hogy eközben teljesen elhanyagolom a jelent - és persze amit akarok, az sem készül el. Ettől aztán tovább halasztódik a mostani dolgok elmesélése, stb... Így most, összefoglaló jelleggel elmondok pár dolgot, aztán igyekszem visszatérni, valószínűleg legfőképp a saját kedvemért :), a relatíve rendszeres jelentkezéshez.

Rájöttem, hogy kissé elhanyagolom ezt a helyet mostanában, és az meg már mégis hogy nézne ki, hogyha csak a múlthétvégi színházról számolnék be. Így döntöttem hát el, hogy billentyűzetet ragadok, pusztán azért hogy írjak pár sort, kipróbáljam az új (véleményem szerint borzalmas) billentyűzetet a nappaliban, és hogy jelezzem, még élek. :)

A nevezett kockacukor csak annyira érdekes, hogy címet adjon a bejegyzésemnek, de azért elregélem, mert miért ne?! Szóval annyi történt csak, hogy a 'kocka'-cukornak a mellékelt, nekem nagyon szimpatikus formát sikerült felvennie. És hogy hogy találkoztam vele? Arra gondoltam, hogy iszok egy Katy-féle kávét: sok tejjel, nagyon sok cukorral, és persze Gold. :)

És akkor jöjjön még egy kis mellébeszélés. Voltam fogorvosnál - ami megviselt, mert gyakorlatilag három napi programomat alakítgatta a maga kénye kedve szerint a dolog. Aztán voltam színházban is, de ezt egy másik 'cikkben' majd, ami igyekezetem szerint sokkal kevévsbé lesz erőltetett hangvételű (ez sem azért az ám, mert tényleg az lenne, csak megy mögöttem a TV, Showder klub, és a kettő együtt nem annyira megy :)). Aztán nem voltam Webber esten. :( Vagyis nem voltunk. Katival és Mariettával nem voltunk. Mert hideg volt, és esős idő. Marietta meg még tanult is. (Remélem, eredményesen!) És meglátogattam Katyék új porontyát, nagyon pici. :D Ekkorka az egész kutya ( = nagyon kicsike). Meg tanulgattam, és sokat egyetemeztem, még többet utaztam az egyetem miatt... Azt hiszem ennyi - és már értitek is, hogy vajon miért nem blogolok mostanság: egyszerűen nem történik semmi. :O

Vígszínház
Zeneszerző: Eisemann Mihály
Író: Halász Imre, Békeffi István
Rendező: Hegedűs D. Géza
Koreográfus: Gessler György
Bemutató: 2002. december 31.

Több helyütt jártam már színházba, mégis mindig meg kell lepődnöm, mennyire más az egyes színházak közönsége. A Vígben például csak az egyes jelenetek után, illetve zenés darab esetén az egyes dalok után hangzik fel a taps - igaz, abban benne van minden elismerés. Nem azért írtam ezt le, mert ez rossz vagy jó lenne, egyszerűen csak így van. És ha már a Víg közönségéről beszélünk, hagy említsem meg, hogy a minap (szerencsésen) mi is ennek a neves pesti színház közönségének sorait egészítettük ki, és az általános visszajelzések alapján (hmm, milyen nagy szavakat használok) azt kell mondanom, egyáltalán nem bántuk meg, sőt...

Az Egy csók és más semmit már nagyon rég óta meg szerettem volna nézni (nem is tudom már megmondani, hogy kezdődött ez a fellángolás), de sajnos valamiért és valahogyan eddig nem jött össze a dolog. Aztán mindenféle egyeztetések és megbeszélnivalók után egy szerdai napon Katyval nyakunkba vettük a város, felkerestük az ... utcát, és beszereztük az október 11-i előadásra (és nem is olyan rossz helyre) a megfelelő számú jegyet. Aztán, október 11-én tiszteletünket tettük a Vígszínházban.

Úgy döntöttem, eme nemes szabályt fogom követni a tervezett, ámde mindmáig mégis halogatott bejegyzések nagy részével, és csak néhányat tartok meg közülük - így a már készülő, és egyre csak dagadó Balatoni nyaramat; Lestatot és Mariust; a múlt hétvégi Broadwayt (szokásaimhoz és elveimhez híven :)). És nem ígérem, hogy ezek gyorsan, és ebben a sorrendben lesz meg. :)

Ezzel együtt, mégiscsak hálátlan dolognak tartanám, hogyha nem is emlékeznék meg bizonyos dolgokról, íme, címszavakban, hogy minek kellett volna jönnie:
- mozi nap: Excsajok szelleme és Másnaposok
- háztáji mókák: kerítés és kertépítés, festés
- Cegléd, avagy milyen meglepetéseket tartogathat egy átstrandolt nap
- Cegléd, avagy horror sütés és hús nézés :D (ezért nagy köszi a helyet biztosító Mariettának, szupi volt :))
- a BKV ellenem volt az első napon - "kigyulladt a busz"
- Órák: a tanulság, hogy Virginia Woolf-ot kell olvasni
- a legrosszabb tárgyam: kommunikációs készségfejlesztés, angolul
- a legjobb tárgyam: kultúraközi kommunikáció, spanyolul (Elena hangja muzsikál a fülemnek :D)
- egy elfelejtett könyv következményei: egy átkatyzott délután (Mariettával beugrottunk egy órácskára, dél körül; fél kilenc után jöttünk el :) - tök jó volt!!!)

Ezzel könnyítettem a lelkemen. Amúgy oroszul is tanulok, csak hogy teljes legyen a kép ezen a téren. :D

És a végére egy felhívás: ajánljatok könyvet nekem. Nem túl könnyűt, de nem túl nehezet. Most olvastam két Austent, előtte két Rice-t, úgyhogy ne ilyesmit. Utána olvastam egy Karinthyt is, az még jöhetne, de az meg nincs. Összességében nagyon sok könyv van, amit olvasnék, és nem tudok dönteni. :)
 

Egy újabb olyan színházi esemény, amire el 'kellett' mennem, és ami egy kicsit jó is volt, egy kicsit rossz is. Na jó - nagyon jó, és kicsit rossz. De mivel helyből több olyan okot is fel tudnék sorolni, ami miatt nem panaszkodhatok, ezektől a (főleg szombati) pillanatoktól el is tekintek, és csak a jóra emlékszem vissza. Mindenképpen említésre méltónak találom először is, hogy a legutóbbi esetből tanulván, idén sikerült olyan elemeket vinnem, amik nem adták be 15 perc után az unalmast. Utólag belegondolva ez persze nem is feltétlenül azért jó, mert 'vannak fényképeim', hanem mert 'lehetett fényképezni'. Azt hiszem, ezen mániámnak újabb bizonyítéka, hogy kétszer teleraktam a 4GB kártyát - igaz, ezek között van videó is, ami igen nagy helyet foglal, de azért büszkén állíthatom, képeim között relatíve sok akad, amire 'szakmai' szempontból is büszke merek lenni. :) Na, de térjünk vissza jelen beszámoló tárgyához: az immár hagyományosnak számító, hatodik évadnyitó Pesti Broadway Fesztiválhoz. Amikor már úgy nézett ki, hogy nem kell döntenem két egyszerre történő esemény között, kiderül, mégis, hiszen amellett, hogy arra hétre teljesen lebetegedtem, a két napra úgy négy különböző program volt szerveződőben. Volt, amit végül megtartottak - nélkülem, pedig csak egy hajszál híja volt. Volt, ami arrébb tolódott. És volt, ami elmaradt. És ami még volt: Szasza - állandó szereplőként, Kati és Marietta - részidős résztvevők, Anya és Apa - szintén részidősként. Na de, a mellébeszélést lassan ígérem, befejezem, és igyekszem élvezhetően beszámolni, hogyan is zajlott le ez a két nap.

Augusztus elején-közepén, az utolsó pillanatban (egy-két napra rá, hogy Katynak panaszkodtam annak elmaradása miatt) kiderül: mégis csak lesz idén családi nyaralás; mégpedig egy már bevált helyszínen: a balatonkenesei Honvéd kempingben. A helynek eddig kétszer (most már háromszor) volt része abban a szerencsében, hogy tiszteletünket tettük benne - s kifejezetten pozitív élményekkel távoztunk; igaz, ez nem feltétlenül a kempingen múlott, de volt már olyan nyaralás, hogy idő előtt távoznunk kellett a helyszínről, annak elviselhetetlensége miatt. :( Először, négy éve voltunk ott: akkor sátraztunk, lakhelyünk ajtajából csodálatos kilátás nyílott a Balatonra, az éjjeli horgászok padjára, és az egyik lépcsőre, s természetesen a szinte már-már a kempinghez tartozó hattyúkra. Ebben az évben tettük azt a megfigyelésünket, miszerint több veterán lakókocsi is részét képezi a helynek, s ezek egy része kiadó, másrésze állandó tulajdonossal rendelkezik (ez utóbbiak gazdái 90%-ban német nyugdíjas házaspárok, akik áprilistól októberig szünet nélkül itt töltik idejüket). Ezen felbuzdulva következő évben tehát egy nagyon szerencsés (bár akkoriban előttünk ismeretlen) fordulatnak köszönhetően a kemping legnagyobb, legkényelmesebb és legkelendőbb lakókocsijában találtuk magunkat nyaralás címszóval. A rákövetkező évet kihagytuk (Szilvásváradon voltunk és főleg költöztünk), majd idén jutottunk el újra - ezúttal két kisebb, ám nem kevésbé takaros kiszuperált lakókocsi boldog lakóiként - sőt, családunk létszámát gyarapítva is egyel a nemes esemény alkalmából. Történt ugyanis, hogy három nappal az indulás előtt legifjabb tagunk (ha Dorkát nem tekintjük), a szinte már családtag Gabi jelentette ki, hogy nem szereti a nyári ovit (bár ő kissé erősebben fejezte ki magát), mire Anya felajánlotta Neki, tartson velünk eme balatoni kiruccanásunk alkalmából. Gabi kapott is az alkalmon, s indulás előtti nap családjával együtt tiszteletét tette szerény hajlékunkban, hogy a másnapi indulás az ő jelenlétével, és zökkenőmentesen zajlódjon le. Így is történt, s Gabi olyannyira nem akart minket zavarni az utolsó percek lázas kapkodásában, hogy több, mint félórával indulás előtt már a kocsiban ült, a helyén, szép-rendesen bekötve, ahogyan azt illik. :) No, de lássuk szépen napokra bontott beszámolómat. (Vigyázz! Hiperhosszú és unalmas. :))