Csacsiga Blog

Nehezen veszi ezt be az én műszaki keretekhez szokott agyam. Stilisztikára műfajelemzést kellett írnunk, egy jó és egy rossz példát értékelni, saját példát hozni. Van persze az az óránk, a Sajtóműfajok – kiindulásnak megteszi, de ott is csak az alapokra van időnk.

Bevetettem hát magam a könyvtárba, abban a biztos tudatban, hogy ott majd lesz egy könyv, ami megmondja a tutit. Nos, akik hozzám hasonló ideákat táplálnak a sajtóműfajokkal szemben, azoknak szomorú hírem van: nincsen tuti. Se Domokos Lajos példákkal tűzdelt remek könyve, se Mast gyakorlati tanácsai nem mondták meg, hogyan kell jó kritikát írni, de még a Nyugat szép beszédű írói és kritikusai sem tudtak segíteni. Megítélni egyet talán, na de megírni?! – azt nem lehet könyvekből megtanulni. Hiába, ez nem matek – itt kétszer kettő bizony nem egyértelműen négy, és még ha annyi is, ez eredményhez vezető út sokkal kacifántosabb. Informatika szakos egyetemistaként megtanultam, hogy a kérdésre létezik egy jó válasz, ami most a kritikaírás, az akkor egy képlet megoldása volt. Bonyolult, hosszú, sokat számolós – de csak egy képlet és az eredmény csak egyféleképpen jöhetett ki. Megmondták a tutit.

A főiskolán most végzem az első évemet – majd kilenc hónapja koptatom az itteni padokat, hallgatom a „kommunikációtudományok felkent tudósait”, és még mindig nem sikerült megszokni, hogy itt nem képletek vannak, amiket megérteni kell: itt magolni kell, ha arról van szó, és ráérezni kell... Legfőképpen ráérezni.

Budapesti Operettszínház
Zeneszerző: Leo Fall
Szövegíró: Rudolf Schanzer, Ernst Welisch
Magyarszöveg: Harsányi Zsolt
Koreográfus: Lőcsei Jenő
Rendező: Szinetár Miklós
Bemutató: 2010. április 30.

Az Operettszínház törzsközönsége már megszokhatta: nincs operettbemutató aktualitások nélkül – elég csak a pár éve műsorról levett Mária főhadnagyban Tóbiás vizitdíjjal kapcsolatos megjegyzésére gondolnunk. Azok pedig, akik nem tartoznak az Operett törzsközönségéhez a Madame Pompadour kapcsán megtapasztalhatják – nincs operettbemutató aktualitások nélkül. De ne szaladjunk ennyire előre.

A XV. Lajos idejében játszódó darab pontosan azt kínálja, amit a címe is mond: a király fejét elcsavaró, férfifaló Madame Pompadourral ismerkedhetünk meg ebben a két-három nap cselekményét felölelő darabban. Míg Lajos (Huszti Péter) vadászaton van, a címszereplő (Kalocsai Zsuzsa) egy kis kalandra vágyik, így ellátogat a forrongó Párizs legforrongóbb kocsmájába, ahol belebotlik az éppen ellene lázongó költőbe, Calicot-ba (Csere László) és a felesége elől a Párizsi éjszakába menekülő barátjába, a jóképű Renébe (Vadász Zsolt). A rögtönzött légyott azonban minduntalan kudarcba fulladni látszik, a kotnyeles kém, Róka (Peller Károly) és a rendőrminiszter (Faragó András) mindenhol ott van. Ám ez nem akadályozhatja meg a Madame kalandját, a hasznára fordítva a helyzetet másnap már Calicot és René is a palotában szolgál, előbbi, mint udvari költő, utóbbi, mint a testőrség tagja. A helyzetet nehezíti a Madame elveszett féltestvérének felbukkanása, és a felfordulás a feje tetejére hág, amikor a király váratlanul hazatér.

Az öregmotoros Szinetár Miklós mostani visszatérése az Operett színpadára furcsa (és egyúttal természetes) módon ötvözi régi rendezéseinek sajátosságait a színház mai profiljával, a klasszikust az aktualitásokkal. A Madame Pompadourra beülni kicsit időutazás volt és kicsit nem, egy azonban biztos: Szinetár nem ijedt meg a régi-új falaktól, a darab ott pörög és ott szomorú, ahol kell – egyszóval egyben van.

Napjainkban egyre kevesebb színház mondhatja el magáról sajnos, hogy állandó színtársulattal rendelkeznének (bár szerencsére a mutatók egyre jobbak), az Operettszínház most is megmutatta, igenis jó, ha ez így van: a koreográfus Lőcsei Jenő tudta, ki bír el még itt egy spárgát, ott egy szaltót, és kinek kell csak kettővel arrébb lépnie a megfelelő helyen – így aztán a primadonna és a bonviván szenvedélyes kettősei a szubrett és a táncoskomikus szereplők könnyfakasztóan kacagtató jelenetei szabdalták fel, a megfelelő helyen, a megfelelő arányokban keverve a párokat.

Az este folyamán hat különböző jelmezben parádézó Peller Károly és Faragó András minden megjelenése tartogatott nevetni valót, az előadásból mégis Csere Lászlót emelném ki, aki látszólag annyira része volt a darabnak, mintha a XV. századba született volna – komikus jeleneteivel és játékával szinte fel sem lehetett venni a harcot; a közönség csak jól járt vele, amikor a színház a Bajadér egyik táncos-komikus szerepére hazacsábította régi partneréhez, Oszvald Marikához. Belőle egyébként ez a mostani előadás – sajnos – nem hozza ki a legtöbbet, a tőle megszokott lendületességet bár hozza, akrobatikus mutatványainak kevésbé enged teret a Pompadour előadás.

Leo Fall zenéi bár elsőre idegenként hatnak Kálmán Imre vagy Huszka Jenő dallamai között, hamar megkedveltetik magukat a közönséggel, és az előadást most is vastaps zárja.

Egyetlen problémám volt csak az este folyamán: a második felvonás elején, mintha kissé szétesett volna az előadás – az egész nem tartott tovább öt percnél, de arra az öt percre az embernek az az érzése támadt, kihagyták valamiből, mert minden színész a jelenethez vagy a szerepéhez képest indokolatlanul jókedvűen jött színpadra. Azután ez a rövid kis közjáték elmúlt, a jelenet felvette a szereplők hangulatát, és a felvonás végére remek előadást tudhattunk magunk mögött, mint azt már említettem, vastapssal jutalmazva a színészek teljesítményét.

Határtalan boldogság. Ha egyszer határtalanul boldog leszel, örökké az leszel, hiszen nincsen határ, ami alatt már szomorúvá válsz. Ha a határtalan boldogság létezik, szomorúság nem létezik, nem létezhet. Ha a szomorúság nem létezik, a szomorú emberek nem léteznek.
Szóval job, ha vigyázol, mert a határtalan boldogságod egyes emberek létezésének megszűnését jelenthetik! ((:

Egyébként nem azért jutnak eszembe ilyen, mert jelekezek - dehogy is. (((: És ha mégis, az vajon az én hibám-e? Tőlem lesz-e unalmas? Egyébként már látom magam előtt a hétfőt. Útközben eszembe jut, hogy basszus, nem hoztam számológépet - megoldás lenne már most elrakni, de akkor hogyan tanulnék? Hiába, kell vennem még egy számológépet. :D Mikor beérek, látom ám, hogy jaj, hol a papírom? És miután nagy nehezen szerzek papírt (és reménykedek, hogy csak az egynek és a nullának a tangensére lesz szükségem, mert ugye plusz számológép senkinél sincs - hát micsoda világ ez? Kell vennem még egy számológépet, hogy kettő legyen a táskámban. ((: ), kiderül majd, hogy kifogyott a tollam. (Ebben a pillanatban gyorsan raktam egy plusz patront a töltőtoll hátuljába. (: ) Vagy szimplán eltévesztem a termet (egyetemet?? (((: ). (Most belekarcoltam a telefonnaptárba a termet - vajon több sikerrel nem felejtenék el dolgokat, ha mindent ilyen alaposan átgondolnék?)

Emellett van több (kb. kettő) ség is, de még jó, hogy már ilyen nagy vagyok, mert kicsikoromban biztosan elvesztem volna már csak az egyikben is. (: Az egyik a szükség - úgy, mint szükségem van egy 35 pontos jelek ZHra, mert megígértem Istvánnak ((: -, a másik (és ettől lesz csak kb.) a szárazság - úgy, mint elegem van ebből a sok esőből (és az esőből az ötödik percben kezdődik a sok).

Apropó - úgy ment el mellettem a napéjegyenlőség, hogy szinte észre sem vettem, de végre kevesebbet van sötét, mint világos. És apropó - van itt ez a sándor-józsef-benedek hármas, hát ajánlom nekik, hogy szedjék össze magukat, mert azzal, hogy nem esik a hó, nem fúj a szél és nem esik nulla fok alá a hőmérséklet, még nincs elintézve semmi!!!

És most, hogy jól átfagytam a szellőztetés alatt, elgondolkodom, hogy vajon készítsek-e egy megható pillanatképet az asztalomról (inkább ne ((: ), főzzek-e magamnak egy teát (hmm, csábító gondolat), aztán megyek vissza a jeleimhez, mert ez az utolsó félév, hogy együtt lehetünk, ki kell használnom minden másodpercet velük. (((:

 Meg vagyok rettenve. Nem tudok írni. Úgy értem, nem felejtettem el a betűket, hogy hogyan kell összekötni őket (vagy nyomást gyakorolni rájuk a klaviatúrán (: ) , sőt az is rémlik, hogy ezekből aztán betűk, majd azokból mondatok lesznek. A gond ott van, hogy képtelen vagyok összehozni egy jó mondatot - vagy kettőt. Még ezt a bejegyzést is újra kell(ett) írnom, mert nem tetszett.

Amúgy is akartam még nektek mesélni, könyvről, színházról, mert (ezt a mázlit) mindkettőben szerencséltettem magam (ah, az a Szentivánéji, hiába volt a többedik alkalom, azért csak ah...), de nem merek belefogni, mert ahogyan mostanában alkotok, csak elmenne a kedvetek az ilyesmitől (pedig az a Szentivá... vagy ezt már mondtam? (: ).

Az elmúlt két hét gyenge kísérletei után most ott tartok, hogy egy egyszerű, de meggyőző oldalt összekellene hoznom arról, hogy igenis érdemes foglalkozni azzal, hogy a bulvár hogyan alakult ki, és miért csúszott ez ennyire félre manapság, és hogy mire és hogyan használták régen, és mire használják most, és miért nem jó ez így (mondjuk azért, mert nekem nem tetszik? ((: ), és miért volt érdemesebb dolog régen. Pedig vannak nagy gondolataim - az, amit Te ma bulvárként ismersz, odaát, a tengerentúl már csak elvétve létezik - értem ezalatt a botrányt kavarok, hogy rám figyeljenek - és külföldön, ahol már belefáradtak a mocskolódásba, kezdenek igényesebb irányba elmenni a dolgok. Nem állítom, hogy tökéletes, de egy értelmesebb felhasználási mód. Tudtad például, hogy az első celebek a sírból küldték vissza a hírüket közénk? Később aztán ez beleolvadt, majd kikopott a bulvár "műfajából" - a bulvár, tulajdonképpen az, amiről mindenki beszél. És hol beszél mindenki? Na, jó, ma már ez nem ilyen egyszerű, de régen beszéltek az emberek az utcán, a kávéházakban, a színházakban, operában, bordély- és közösségi házakban... szóval, mindenhol, ahol találkoztak. És persze a helyszín nagyban meghatározta, hogy az emberek miről beszélnek (a helyszín ugyanis, ha jobban belegondolsz, meghatározta azt is, kik vesznek részt a beszélgetésben, ami pedig a közös témát jelölte ki valamilyen szinten).

De ne is menjünk ilyen messzire - vegyünk egy számomra érzékeny témát: színház. Ugye, volt egy időszak, amikor a színház a népnek szólt. És mindenki arról beszélt egy-egy előadás másnapján (máshetén? (: ), hogy a Primadonna a darabban, meg az a helyes kis fiatal színésznő, blablabla. És nem ebből éltek akkor a színházak? Hogy beszéltek róluk? És kik voltak akkoriban (persze könnyebb lenne a kérdés, ha pontosítanám az akkoriban kifejezést (: ) a színésznők? Hát, kora válogatja, minek nevezzük őket - de (nem tudom, miért éppen ez a szó jutott most eszembe) riherongy cafkák voltak, a vöröslámpás házak hölgyeményeinél csak annyival voltak másabbak (tyű, micsoda magyar nyelvtani fordulat), hogy más szabályok szerint intézték az ügyeiket. Félreértés ne essék, sértődés ne legyen, nem rosszindulatból, vagy elítélően mondom, a magam részéről ezerszer inkább élnék akkor, mint most (bár néhányatokat vinném magammal d: ), de ez így volt. Ez az, ami helyett ma plakátokat és reklámokat csinálunk. Látjátok, egy érdemesebb korban nem lenne szükség a kommunikációs szakemberekre. ((:

És mi az érdekes? Valami azért csak ránk öröklődött eleinktől, hiszen (jajaj, (ne) kövezzetek meg, hogy már megint ezzel jövök) megfigyeltétek, hogy mit csinál pl. az Operettszínház az elmúlt cca. tíz évben? Közbeszédtárgyává teszi a színészeit - a színészekkel, és nem a darabokkal csábítja magához az újabb és újabb (valamint a régi) nézőit. És a számokat látva nem is csinálja rosszul.

No, nem akarlak még jobban lefárasztani csapongásaimmal (ha visszaolvasnám most, mint ahogy nem fogom, ezt a bekezdést, bizonyára nehezen követném csak magamat), csak arra próbáltam kilyukadni, hogy ebből, amit itt vázoltam, egy jó stílusú, kulturált hangvételű áttekintést kellene elővarázsolnom, rámutatva arra, hogy igenis, lehetne jól és kulturáltan használni a bulvárt is, csak tudni kell bánni vele.

Na. És pont.

Eredeti cím: King's Speech
Év: 2010
Rendezte: Tom Hooper
Fsz.: Colin Firth, Geoffrey Rush, Helena Bohnam Carter
Forgatókönyv: David Seidler
Forgalmazza: The Weinstein Company

Tíz pontból adnék rá, mondjuk... tizenkettőt. Alapvetően nem vagyok az a 'drámázós' alkat, de ebbe a filmbe első hallásra beleszerettem. És nem hagytam, hogy a gonoszok elvegyék a kedvem. A gonoszok ez esetben azok az irigykedő történészek (és egyes filmkritikusok), akik nyilván nem irigykedők (vagy mégis?), ugyanakkor sok szót emeltek a történet egyes részei ellen. Persze, mielőtt ezekről szólnék (vagyis kimenteném előttük filmet (: ), érdemes lenne tudnotok, miről is szól ez egyáltalán.

Angliában a II. Világháború idején uralkodó VI. György (Colin Firth), mai szófordulattal élve, messze-földön híres volt háborús beszédeiről, lelket öntött az emberekbe, aminél - lássuk be - semmire sincs nagyobb szükség ilyen vészterhes időkben. Ez az uralkodó azonban, aki bátyja lemondása után került a trónra (ahogyan (filmbeli énje) mondta: Mindenki valaki olyan után került trónra, aki vagy meghalt, vagy nagyon közel volt hozzá. Az én elődöm nem, hogy nem halt meg, de nagyon is él.), keményen megdolgozott ezért a "címért" (elnézést a pórias szóhasználatért) - a film pedig ezt az utat dolgozza fel, rendkívüli bepillantást engedve VI. György kétségektől gyötört mindennapjaiba.
A beszédhibája miatt a nyilvánosság előtt való szereplés szinte a lehetetlennel határos a herceg számára, sőt, éppen emiatt a trónra való alkalmassága is kétségessé válik. Sok orvosnál vallott már kudarcot, mire kiköt a kissé (vagy inkább nagyon) különc ausztrál beszédterapeuta, Lionel Logue (Geoffrey Rush) mellett. A két férfi, a majdani uralkodó és az egyszerű közember különleges kapcsolatát követhetjük végig, olykor sírunk velük, néha nevetünk rajtuk, és egyszer-egyszer előfordul, hogy sajnáljuk őket a vállukra nehezedő teher miatt, vagy csodáljuk a kitartásukat. Meg kell hagyni azonban, bárhogyan is alakult kettőjük viszonya, Logue sajátos módszerei (melyekhez nyilvánvalóan hozzátartozik az is, hogy a király fián, később királyon köszörülje olykor a nyelvét) végre eredményre vezetnek, s mikor végül a VI. Györgyként trónra lépő Albert megtartja az első háborús beszédet, egy egész ország merít erőt belőle - és a néző számára is elhozza a katarzist.

kersetem Nektek egy feliratos előzetest - bár egy-két sort szívesen átírnék benne

Talán már említettem, nekem ez a film szerelem volt első hallásra, első látásra - és biztis vagyok benne, hogy az lesz a második, harmadik... sokadik látásra is. (Csak jönne már ki DVD-n, még a végén lehet, megint el kell mennem moziba miatta?) Ennek megfelelően egyetlen rossz szavam sincs ellene. Mikor hozzáfogtam ehhez a bejegyzéshez (pontosabban, mielőtt hozzáfogtam), egy link a Filmkatalógusra vitt, ahol, ha már ott voltam, megnéztem, mit írnak erről a filmről. A sok pozitív eredményt minek ismételjem meg, mikor itt az enyém, de volt két (vagy három? igaz, legalább egy kimerült a nem tetszett-ben) "lehúzó" hozzászólás is, amik közül az egyik különösen 'megfogott'. Valami olyasmi volt a lényeg (bocsánat, de már bezártam az oldalt), hogy minek egy olyan angol királyról filmet forgatni, akiről sosem tanították, hogy részt vállalt volna a háborúban, a történelem tanár nem mondta, hogy akárcsak egy haditervet is kidolgozott volna, és talán még a nevét sem hallotta soha ennek a bizonyosnak. (Halkan és zárójelben jegyezném meg, mert nem akarom elvinni erre a gondolatmenetemet, hogy az uralkodó és a politika szigorúan elválnak egymástól a szigetországban, így már a kérdés felvetés is egy kicsit furcsa.) Kérdem én: vajon tényleg attól rossz egy film, hogy esetleg még nem hallottunk a feldolgozott témáról korábban?

Még a film előtt olvasgattam pár cikket (nem nagyzolni akarok, de) a Telegraph oldalán, meg az Origo-n, miszerint neves (és kevésbé neves) történészek kikeltek a film ellen, mert nem elég hitelesen mutatja be az egyes szerepek közötti kapcsolatokat, az egyes véleményeket, és bizonyos tulajdonságokat. Amikre így hirtelen visszatudok emlékezni, ilyesmi jellegű dolgokra kell gondolni (és azt hiszem, ebből meg is fogjátok érteni, miért írtam, kicsit viccesen, hogy az irigykedő történészek fejezték ki nem tetszésüket), mint hogy Logue sosem hívta a királyt Bertie-nek, vagy hogy a VI. Györgyöt megelőző VIII. Edward (ha jól emlékszem, ő róla írták, de lehet, hogy a leköszönő miniszterelnökről? sajnos ezt a cikket sem találom már) sokkal határozottabban hitt Hitlerben, mint azt a film visszaadja - és még néhány hasonló súlyú kérdéssel foglalkoztak. Azonban ezek apró mellékszálak voltak csupán, a történet nem ezekre koncentrálódott, és vajon attól tényleg kevésbé hiteles-e a kérdéses uralkodó története, hogy a környezetében élők politikai nézetei nem lettek kihangsúlyozva a filmben? Ezek szerintem olyan dolgok csak, melyek egy történelem könyvben valóban nem megengedhetők ugyan, de egy filmben talán elterelné a figyelmet a lényegről. És ha már erre az álláspontra helyezkedtem, még egy kicsit utánaolvastam, és igen, voltak benne nem korhű szófordulatok, és olyan elemek, melyek alapja inkább szóbeszéd, mint a valóság volt - na dehát, ha még a Királynő is azt mondta rá, hogy megindító volt?!

Volt aztán egy másik nagy problémám is. Elolvastam egy pár Origo-s értékelést (nem olvasok ám ilyen sok Origo-t, mint ahogy most tűnik). Nem tartom magam olyannak, aki nem fogadja el mások véleményét, bár a rossz érvelést tényleg nem szeretem (ld. fentebbi példa). Ennek ellenére a kérdéses cikkeken annyira felhúztam magam, hogy az nem igaz. (Azért írtok amúgy ilyen hosszan és sokat, sok felesleges töltelékkel, mert bennem van az indulat, de ígérem, ha ennek a bekezdésnek a végére érek, visszatérek eredeti témámhoz/célomhoz. Tudom, hogy már két bekezdéssel ezelőtt arra kellett volna ugranom, de jobb későn, mint soha, nemde?) Bosszúból egyből be is zártam őket, de ha valaki látta már a filmet, mondja már meg nekem legyen szíves, hogy a tipikus amerikai giccsparádé, vagy a kedves kis történet egy királyról jelenetekről hol maradtam le? Mindig olvasni (és persze tudjuk is), hogy a Filmakadémia díjai nem mindig a megfelelő mérce, de soha Oscar-t még nem húztak le ennyire (sehol), mint az Origo a Király beszéde kapcsán, pedig még meg sem kapta a díjakat. Épp csak, hogy nem írták le, hogy Colin Firth is csak úgy eldadogta a szerepét. Na azért ott álljunk meg egy szóra, amikor az Origo legközelebb egy Oscar-díjas filmre hivatkozik.

És most, hogy kicsit kidühöngtem magam (be kell látnotok, néha nekem kijár a jóból), vissza a filmre. A technikai részbe nem akarok nagyon beleszólni, de rendezés, vágás szerintem teljesen korrekt, de ehhez ennél jobban nem értek, sokszor még a kameraszögre sem vagyok képes odafigyelni valamiért. A zene nagyon el lett találva, a forgató könyv se nem lassú, se nem túl gyors, jól követhető, és a történet folyamatosan ível felfelé - talán csak az évek előrehaladtával gyűlhet meg a bajunk, na de nem ebből kell történelem órára felkészülni. A történet megnyerő (bár van, aki szerint nem lett eléggé feldíszítve), a leendő királlyal együtt átélhetjük, hogyan birkózik meg saját magával - mindezt parádés szereposztásban. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, a főszereplő páros mennyire hihetetlen teljesítményt nyújt: Geoffrey Rush Logue szerepében a maga könnyedségével és (hogy úgy mondjam) rettenthetetlenségével könnyeddé, a nézőhöz közelebb varázsolja a drámát, a VI. Györgyöt alakító Colin Firth pedig egyenesen brillírozik a szerepben - bár közel sem láttam minden filmjét, meg merem kockáztatni, hogy eddigi egyik legnagyobb alakítása a beszédhibás uralkodó. Ha tavaly nem is kapta meg, idén már mindenképpen megérdemli az Oscar-t. Guy Pearce karaktere (David / VIII. Edward), amilyen kis teret kapott, olyan intenzív volt, és valahol legalább ennyire ellentmondásos. Női szerepek közül természetesen szót érdemel Helena Bohnam Carter alakítása, bár ezzel együtt is azt kell mondanom (talán, mert nem volt ideje kibontakozni, talán másért), a két férfi lejátszotta a vászonról a színésznőt - mellettük igazán nem volt esélye senkinek. Figyelemreméltó volt még Jennifer Ehle (Mrs Logue) azon jelenete, mikor először találkozik az uralkodópárral (ezen kívül talán egy, legfeljebb két jelenete volt még az egykori Lizzie Bennetnek (ez itt a reklám helye volt)): Őfelségéék netán maradnak vacsorára?. De még napestig sorolhatnám, és nem fogynék ki a szereplők alakításainak, vagy akár magának a filmnek a dicséretéből.

Igen, ez szubjektív vélemény, és lehet, hogy egy kissé talán túlzásba estem - de szóltam előre. Hogy egy kicsit Rachel Lindt-esre vegyem a figurát: Ha valaki megérdemli a dicséretet, nem fukarkodom.

Röviden összefoglalva azt mondhatnám: bár történelmi filmként nem kell véresen komolyan venni, a kevésbé elvakultaknak is könnyed kikapcsolódást nyújt, akik pedig ennél egy picivel jobban ráéreznek - kihagyhatatlan!

VI. György első háborús beszéde

Írta: Lucy Maud Montgomery
Eredeti cím: Christmas with Anne and other Holiday Stories
Megjelenés éve: 1995
Itthoni megjelenés: 2005
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó

Kicsit átvágva érzetem magam, mikor végre a kezemben tarthattam a rég áhított kötetet, ugyanis több helyen is az Anne-sorozat befejező részeként láttam emlegeti a regényt. Ám hamar kiderült a turpisság: nem, hogy nem a befejező kötetről van szó, még csak nem is regényt fogok olvasni. Legközelebb utánanézhetnék annak, amit olvasok. De végülis ez nem szegte kedvemet, bár egy az kicsit rontott a hangulatomon, hogy másra készültem.

Először is tudni kell, hogy a tizenhat összeválogatott karácsonyi novella között kettő kötődik közvetlenül ahhoz a cserfes kislányhoz, akit a sorozatban annyira megszerettünk - és mindkettő már ismert történet, Miss Brooke karácsonyi látogatása, ez egy az egyben az eredeti könyvből átemelve, valamint Matthew ruhavásárlási procedúrája, amit a férfi szemszögéből mutat be az írónő. Ezen tények tükrében valahogy az az érzésem támadt olvasás közben, hogy a válogatás címe pusztán a vásárlási kedv növelésére hivatott. De végülis, mindent el kell adni valahogy.

Fenti sérelmeimet leszámítva azonban azt kell mondanom, a történetek melegek, barátságosak, és úgy adják vissza az igazi karácsonyi hangulatot, ahogyan azt csak Montgomery tudja (ez persze nem teljesen igaz, legalábbis abból a szempontból, hogy nem ismerem a valaha élt és elkövetkezendő nemzedékek valamennyi tagjának stílusát, de értitek, mire gondolok). Komolyan, január végén karácsonyozni vágytam.

Ám az is igaz, ugyanakkor, hogy a (nem is annyira) sok novella egyszerre való elolvasása azzal a veszélyel fenyeget, hogy bizonyos visszatérő motívumok sokkal inkább szembeötlenek - igaz, ez nem is olyan bosszantó, mert az írónőt ismerve kell felkészülni arra, hogy minden történet csodás véget fog érni - és valóban így is történik. Csak azt sajnálom, hogy némelyik sztorin érződött, hogy sokkal több van benne, mint aminek elmesélésére hely volt, így bár mindegyik történet teljes volt, néhol mégis támadt egy kis hiányérzete az embernek.

Összességében azonban azt kell mondanom, érdemes volt elolvasni, ha egy kis karácsonyi hangulatra vágysz, és úgy érzed, nem hagytad még magad mögött teljesen a gyermekkort, mindenképpen ajánlom.

Belegondolni is szörnyű, hogy közel két hónapja küldtem utoljára életjelet magamról a külvilágba. közben volt egy karácsony, meg egy szilveszter. Az előbbi a szokásos: kívülről készültem, belülről nem annyira, és a szokásos volt az egész. Vagy csak egy kicsit más. Beszélni sem érdemes róla. A szilveszter már furcsábban alakult - sok év múltán először itthon maradtam, kis híján egyedül. Bár, abba sem haltam volna bele.

Könyv
Nagy szomorúságom volt az évben, hogy úgy éreztem, nagyon keveset jut időm olvasni. (Hu, ez egy furcsa mondatszerkezet lett.) Visszanézve kicsit megnyugtat, hogy azért a havi egy kötetet nem sikerült alulmúlni (még ha voltak benne újraolvasások is), a moly szerint tizennégy könyvet olvastam el tavaly. Hmm. Lehetne jobb is, hisz oly sok olvasni való vár a világban, mind kétségbeesetten tekinget felém, vajon végre ő következik-e. De még fiatal vagyok, és van időm kicsit lefaragni a lemaradásból.
A 'legviccesebb' könyvem az Ormányos Hüntyüllér (Galán Csaba) volt, bár az igazat megvallva csak a címe volt vicces benne. Gyerekkönyv (nagyon gyerek), de néhol olyan témákba vágja a fejszéjét, ami inkább a mesét felolvasó szülőnek szól, mintsem az azt megérteni még nem képes apróságnak. A legnagyobb csalódás az Operaház fantomja volt, bár azt hiszem, egy jó szedés megmenthette volna. Ugyanakkor legjobb könyvről nem tudok számot adni - nem, mintha mind egyformán tetszett volna, de én úgy hiszem (most), hogy a legjobb könyv cím kiérdemlése ennél többet követel.

A világot jelentő deszkák
Nos, ez az év egy szomorú fejezete színházi művelődésemnek - az év második felében ugyanis erről a szórakozásról mindenféle körülményeknek köszönhetően kénytelen voltam lemondani. De kibírom, mert bírtam már ki hosszabb szünetet is, és mert tudom, hogy 'egy nagyobb jóért' tettem ezáltal (ti. lesz diplomám, kettő is (:, de legalábbis megadom a lehetőséget magamnak). És kibírom, mert cserébe az év első fele szép volt, átlag két hetente becsúszott egy előadás, köztük olyan nagy volumenű dolgok is, mint a Dinó show a Budapest Arénában, olyan szépek is, mint a Turandot az Operaházba, olyan meglepetés szerűek, mint a Tündérlaki lányok a Vígben és olyan régi álmok, mint a Lili bárónő az Operettben.

Mozgókép
Mivel nagyon elhanyagoltam a beszámolókat az elmúlt időben, így ezt kicsit nehezebb nyomon követnem a múlt évből, de azt hiszem, magamhoz képest átlagos év volt mozi szempontból, úgy másfél havonta egy filmmel. Kezdtem ugye a nem túl eredeti, de annál hiper-szuper látvány dúsabb Avatarral, szigorúan IMAX 3D-ben, aztán, maradva a technológia mellett jött egy Alice - nekem nagyon tetszett, bár nem emlékszem már az első benyomásra. (: Volt még nyár elején egy dupla mozis napunk is Szaszával, aztán hazatérve el lettem cipelve az ötletes, és kissé talán elgondolkodtató Eredetre. Katyval is tartottunk lányos mozis napokat, így ismertük meg Williamo Shakespirelli-t (ez bizonyára örök kedvenc marad (: ), vagy éppen látogattunk el Balira. És persze az első utolsó Potter film sem maradhatott ki. Hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem.
Film téren rászoktunk Szaszával a nézzünk meg valami furi horror ebédhez. Ezek többnyire azért furik, mert napközben vagyunk, és világos van, így ugyanis nem fo*om össze magam tőlük. (: Aztán... Áh, ha azt hinnétek, hogy annál rosszabbat nem tehettünk, minthogy Katyval megnéztük a HSM3-t (jujuj) (bár ez lehet, még 2009-ben volt?), tévedtek, mert láttuk a Poligamyt is, és tudom, hogy vannak olyan barátaim, akiknek nagyon tetszett (az ő ösztökélésükre néztük meg), hát ez nekünk rémes volt. Legbizarabb filmünk - szintén Katyval - is megvan: Zack és Miri pornót forgat címmel viccesnek hangzott, megnéztük... Hát... Érdekes volt. Mmmm. Film. A régi magyar filmek mellett kezdenek érdekelni (tudatosan is) a régi külföldi filmek is, és folyamatban van a teljes P&P világ felfedezése, azaz már csak két olyan Büszkeség és balítélet feldolgozás van az IMDb nyilvántartásában, amit még nem láttam. (:

Fotográfia
Nem nagyon tudom, mit is mondhatnék, de úgy éreztem, az előző kategória mellett kell egy ilyen is. A szerelem nem múlt el. Kiállításra is majdnem mentünk Katyval, de végül - nem is tudom, már miért, azt hiszem, összetorlódtak a dolgaink - ez elmaradt. Nekem meg nagy 'fényképsorozatokat' nem sokat sikerült idén csinálni: volt egy állatkert, egy kutyakiállítás, meg pár grillezés. És persze a legnagyobb dolog az évben: Mablethorpe. Ezenkívül kismillió kép teknősről, és virágokról, talán még kutyáról is. (:

Tanulmányok
Na, ez ismét egy érdekes fejezet volt ebben az évben. A Műegyetemmel még mindig nem vagyunk a legjobb barátok, de már látom a fényt (néha (: ) és ez segít. Visszaszámlálás van, hogy legyen, ami éltet. (: Egyébként tavaszi félévben megint egy kicsit közelebb kerültem az áhított végcélhoz, de egyre jobban érzem/éreztem, hogy nem vagyunk egymásnak valók, így aztán egy félév szünetet engedélyeztem magamnak ezen a téren.
Ezzel egy időben ugye jelentkeztem (tulajdonképpen rizikó nélkül) a Kommunikációs főiskolára, hogy ott kezdjem el új életem építgetését. Igaz, nem volt ennyire magasztos a cél, épp csak azt hiszem, megvan a célom. De nem kiabálom el, mert elég sok érdekeset fedeztem fel ebben az első félévben. De vannak nagy tervek.

Kávé, tea
Régi szerelmünkről, a kávézókról idén sem mondhattunk le, jó sokat jártunk a Freiben, bár ősszel sajnos ezek is kicsit megritkultak - viszont egy pár alkalommal Krisztivel is sikerült összeegyeztetni a dolgokat, és akkor más helyeket is megnéztünk magunknak. Sőt, hosszú idő után teázóba is újra jártam idén, kétszer is. Gyakrabban kéne. És persze az év ötlete is egy kávé mellett született meg, még februárban, Mariettával. (:

Konyha
Konyha fronton inkább sütéssel hódítottam és próbáltam ki újdonságokat, és azt hiszem, az év süteményének kiáltom ki ezennel életem első brownie-ját. Nyamm, de finom lett. Ezenkívül a tojássütés mindenféle módja, és a spagettivel töltött virslim lettek igazán nyerők! Haha. Az itthon készült és emlékezetes volt kategória mindenképpen megérdemli, hogy a karácsonyi kacsasültet szavazzam rá, illetve (oh, azt is én csináltam) készült valamikor ősszel egy jó kis tojásos quiche. Sőt, ha már itt tartok, jó kis bagelt is sütöttem az évben... Sőt, ha vissza gondolok, tortát is, vagy több félét. Meg... Nos, ahhoz képest, hogy 'soha nem engednek a konyhába', egész jó év volt. Idén jobban figyelni fogok rá, mit és hogyan csinálok. (:

Party
Hát, abból nem sok volt idén - hogy úgy mondjam, a szokásosnál is kevesebb. És az igazán kevés. De annyi baj legyen, a gond csak az, hogy az év vége közeledtével már igazán elkelt volna. Az év első feléből Marietta szülinapja emelkedik ki, és az az este, mikor hirtelen felindulásból elmentünk Katyval és Krisztivel egy kis koktélozásra. A szülinapom, hogy úgy mondjam, nem volt felejthetetlen élmény. :D És ott volt az a jó kis nap is a nyár elején, ugyebár... (: A nyáron én többnyire kimaradtam a nagy partykból, de azért Mirka és Szabi szülinapja jól sikerül, a záróparty meg... Hát igen. Nagy partyk helyett viszont majd minden este (mikor lehetett) voltunk egy kicsit 'lazítani'. Azt hiszem, ez hiányzik - kicsit olyan volt, mint a koliban: minden este egy pár korty belefért a barátokkal.
Az év vége felé pedig már kimaradtak a nagy partyk, cserébe viszont Katy szülinapján a Stexben voltunk - hmmm. Az tetszett, még ilyet. Meg egyszer-kétszer a nyári staffal is becsúszott egy tali, jövőre talán jobban lesz időm.

Utazás
Nahát, ebből kettő volt, mindkettő máshogyan jó, de mindkettő nagyon jó. A rövidebb, és időben későbbi a wellness hétvégénk volt a lányokkal - bár voltak árnyoldalai a hétvégének, nem utolsó sorban, hogy majdnem végig esett. De ez volt az első igazi wellness hétvégém, és az első közös nyaralásunk, szóval éljen, éljen.
A másik, ami több kisebbet is magába foglal, az az igazán óriási élményt jelentő Mablethorpe volt: sok új barát, új tapasztalat és... minden. Anglia. Két hónapig. És utazgatások, Cleethorpe, Lincoln, Skegness... Bár már rengeteget beszéltem róla, még ugyanennyit tudnék, de ettől most megkíméllek titeket. (:

Nyár. Meleg. Gyerekzsivaj. Feléd szalad egy nyolcévkörüli aprócska kislány.

- Gyere, gyere. XX sír.

Mész. Szegény.

- Mi a baj, darling?
- XY bántott. Meglökött.
- Jaj, ne sírj, gyere, odamegyünk hozzá.

Odamentek. Nő a csoport körülötted.

- XY, gyere csak! Miért bántottad ezt a kis bogarat?
- Nem akartam. Nem direkt volt?
- Nem-e? Akkor mond meg neki. Kérj bocsánatot.
- Bocsánat, XX. Nem akartam.
- Semmi baj.

És a kisbogárka máris mosolygova szalad el a másik irányba.

          Snitt.

- Mi az, drágám, miért sírsz?
- Hiányzik anyukám. Haza akarok menni.
- Dehát itt olyan sok barátod van. És jól érzed magad, nem?
- De már majdnem kéthete nem láttam anyukámat.
- De beszéltél vele tegnap telefonon!
- De... hüpp.
- Ugyan már, nincs is akkora baj. Én már több, mint négy hete nem találkoztam anyukámmal, sőt telefonon sem beszéltünk már napok óta. És látod, mégis mosolygok.
- Igen.
- Ugye, nem is olyan szörnyű?
- Nem.

És mosolyogva áll be a sorba a többiek közé.

          Snitt.

Azt hiszem, ez a merengés a múltheti nem-cheers eredménye. Jó volt látni titeket! :)

Eredeti cím: Eat, pray, love
Év: 2010
Rendezte: Ryan Murphy
Fsz.:  Julia Roberts, Javier Bardem, Richard Jenkins
Forgatókönyv: Jennifer Salt és Ryan Murphy, Elizabert Gilbert azonos c. regénye nyomán
Forgalmazza: Sony Pictures

Mivel nem járok (túl) sokat moziba, nem tudnám megmondani, hogy a plakátot, vagy az előzetest láttam-e hamarabb, de abban biztos vagyok, hogy már akkor tudtam, hogy ezt meg kell néznem. Hogy miért? Mert nagyon szeretem Julia Roberts-et, mert szép volt a plakát és az előzetes is, és mert tetszett a történet.

A film (akárcsak az alapjául szolgáló önéletrajzi regény) főhőse, Liz Gilbert (Julia Roberts), író - aki imád utazni. Szerencséjére ezt a vágyát munkájában ki is élheti, és magánéletében is szerencsésnek mondhatja magát: szép ház, szerető férj, barátok... Ám Liz egy nap rájön: mindez már nem elég. Beadja a válópert, és miután a házasságát követő kapcsolatba is beleun, bejelenti a kiadójának: egy évet csak magának akar szenteli, elutazik. Olaszországban újra megtanulja élvezni az életet (és az ízeket), Indiában lelki megújulást keres, végül Balin megtanul megbékélni önmagával, és megtalálja az igaz szerelmet...

A filmről eddig csak negatív kritikát hallottam, a könyvről (amit nagy bánatomra nem sikerült még elolvasni) felemás benyomás alakult ki a nagyközönségben. Én ennek most ellenállnék. Nekem nagyon tetszett a film - azt adta, amire számítottam, és az egyes országok hangulatát is jól el lehetett csípni benne. Lehet, hogy lányos film/könyv, de nem nyálas, és nem (kifejezetten) romantikus film - és főleg nem (romantikus)vígjáték. Ezt ne felejtsétek. :) Nyilván nem egy olyan film lett, amivel még az unokáit is traktálja majd az ember, de nekem biztosan nem egyszernézős. :)